Szolgálat 45. (1980)
Halottaink - Dr. Jánosi Sándor Gyula OSB (Confrater)
kímélve, a kontinensen elsőnek oldotta meg a magyar liturgikus szolgálatot, és tette közkinccsé édes anyanyelvűnkön a szentmisét. Őszintén szolgálta a Zsinat ökumenikus törekvéseit is. Mint Erdély szülötte lelkében hordozta a ielkiismereti szabadság tiszteletét. Mint Kanada legnagyobb magyar közösségének plébánosa példaadóan mutatta ki ezt a gyakorlatban is, amikor megteremtette a szíves kapcsolatot a protestáns egyházak lelkészeivel. Hívei tisztelték és nagyon kedvelték. Szellemessége, józansága és humora segítette abban, hogy békéltető, egységesítő szerepet tudott betölteni. Életének utolsó kilenc éve „A Szív“ szerkesztésében telt el, előbb Yonkersben (USA), majd ismét Kanadában, Hamiltonban. Erős, színes, kicsit fanyar humorú egyéniségének bélyegét jól felismerhetően rányomta a lapra. Mindig jóelőre dolgozott, az anyagösszeállításban, gépelésben gondos volt. 1979 júliusában vérnyomása hirtelen felszökött. Aug. 6-án bekerült gyomorfekéllyel a torontói kórházba. Kívánsága, igénye betegsége idején sem volt. Udvariasan megköszönte a szükségből rövidre szabott látogatásokat, áldásokat, imákat és nagy hálával a nyomban feladott betegek szentségét. Aug. 18-án átköltözött az ún. papi szobába, mint aki a gyógyulás útján van már, de hosszabban fog ott tartózkodni. Szent István napján kora reggel súlyos belső vérzés lépett fel. A megállóit szívet egyszer még meg tudták indítani, de aztán fel kellett adni a küzdelmet. Holttestét áthozták Torontóba, s volt plébániáján ravatalozták fel. 21-én este hívei, barátai, tisztelői — egyháziak, világiak, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül — tömegesen jöttek a virrasztásra együttérzésük jeléül. Autóbuszon, autón elkísérték temetése helyére is. Békési I. — Vlossák R. DR. JÁNOSI SÁNDOR GYULA OSB (1910—1978) A Tolna megyei Nagykónyiban született 1910. dec. 13-án. Nem érettségi után közvetlenül, hanem csak 20 éves korában lépett a rendbe. Latin-történelem szakos tanári oklevele megszerzése után 1936-ban szentelték pappá. Mindjárt utána Győrbe került tanárnak. Egy év után plébános lett Bakonybélben 1939-ig. Innen soproni gimnáziumunkba helyezték, ahol egy évtizedig működött. A város kulturális életében kifejtett tevékenységéért 1977-ben, Sopron 700 éves jubileuma alkalmából emlékplakettel tüntették ki. Az iskolák államosítása után újra Bakonybélbe, majd Esztergomba került. 1951-ben lett ismét győri gimnáziumunk tanára, ahol egészen haláláig tanított. Tanári működésében nyitottságra, a diákok szellemi látókörének kitágítására, az összefüggések helyes elemzésére és megértetésére törekedett. A tanárkodás mellett vállalta a gazdasági munkát, a rendtársakról való gondoskodás nehéz feladatát is. Bátor kezdeményezéssel megszerezte és egészen haláláig nagy gonddal vezette győri házunk alsóörsi üdülőjét, ahol sok diák és rendtárs élvezte a gondtalan pihenést. Lelkipásztori és tudományos munkásságot is folytatott. Doktori értekezését még növendék korában, 1934-ben írta. Cikkei jelentek meg a Pannonhalmi Szemlében, a Vigíliában és más folyóiratokban. Munkatársa volt a Pedagógiai Lexikonnak. Történelmi kutatásainak legnagyobb témája a kereszténység és a szocializmus egymáshoz való viszonya volt. Ezért foglalkozott sokat Giesswein győri kanonok életével és munkásságával. Legutolsó műve (Űj idők küszöbén) már csak kéziratban maradt. 1978. dec. 26-án reggel vakációra utazott volna. A pályaudvarra menet vette észre, hogy személyi igazolványát otthon hagyta. Visszasietett, és a vonatot már csak futva érte el. A sietség és az izgalom árthatott meg szívének, mert az első megállóra már nem érkezett meg élve. Hisszük és reméljük, hogy ez az útja már az örök élet boldog vakációjára vitte át. Confrater 98
