Szolgálat 45. (1980)

Eszmék és események - A Küng-eset lényege (Hans Urs v. Balthasar)

szolatlanul hagyja, s ehelyett a számára nem kielégítő római eljárások problémáiról beszél. Azután érthetően bosszankodhatunk azon is, hogyan húzza a tárgyalásokat, meghívásokra vagy nagy késedelemmel válaszol, vagy ilyenformán: „Nincs időm“, „Úton vagyok“, „Könyvet írok“, vagy „Folyik a tanév“ - és csodáljuk a római és német hivatalos helyek báránytürelmét. Nyomasztó érzéssel kísérjük nyomon, hogyan válnak lassanként tanácstalanná olyanok, akik kifejezetten jót akarnak neki — mint pl. Volk bíboros, Döpfner bíboros vagy a rottenburgi püspök — és végül abbahagyják vele a kísérletezést.

Értesülünk, hogy Küng, amikor szakadatlanul sürgetik tételeinek felülvizsgálását, itt-ott egy-egy ígéretet tesz, azzal biztat, hogy egy következő könyvében majd kiegészíti a dolgokat. Az 1974. szept. 4-ével „egyelőre“ lezárult római eljárás azt az intelmet adta vele útravalóul, hogy ne tanítsa tovább a katolikus tanítóhivatallal összeegyeztethetetlen megállapításait. Ilyen pl., hogy tagadja, hogy Krisztus tekintéllyel ruházta fel a tanítóhivatalt, vagy azt állítja: szükség esetén (tehát elvben) világi személy is érvényesen bemutathatja az euka- risztiát. Küng a továbbiakban eleresztette a füle mellett ezt az intelmet, főleg két írásában: Haslernek az I. vatikáni zsinatról megjelent második művéhez írt előszavában és az igazságban megmaradó egyházról szóló teológiai elmélkedésében. Már akkor emlékeztetett a kongregáció, hogy „az egyházi tekintély arra adott neki megbízást, hogy az egyház tanításának szellemében adja elő a teológiát, nem pedig olyan felfogások képviselésére, amelyek visszájára fordítják vagy kétségbe vonják ezt a tanítást“ (104).

Idővel szaporodnak a dogmatikus kérdésfölvetések. Különösen a „Christ sein“ megjelenése óta már nemcsak az egyházi tekintélyre vonatkoznak, hanem a krisztológia, a szentháromságtan, a megváltás- és kegyelemtan középponti problémáira. Azt szeretnék, hogy világosan állást foglaljon a Credo lényeges kijelentései mellett. A válasz merev: „Mindenekelőtt tűrhetetlen követelménynek érzem, hogy tőlem, a katolikus teológia rendes tanárától hitvallást követelnek“ (147). Azután pedig kevéssel odébb: „Roppant kényes és bonyolult problémákról van szó, amelyekkel minden teológus szembekerül, és ... nem lehet őket katekizmus-feleletekkel elintézni“ (148). Kitérési manőver mind a két oldal felé? Bizonyára, — de ezzel még mindig csak a kérdés peremén vagyunk.

A középpont alapjában véve igen egyszerű. Küng számára a magát Krisztustól származtató egyházi tekintély: probléma, amelyet alaposan meg kell vitatni, mielőtt ennek a - számára bebizonyítatlan — ténynek a nevében valamit állítanak vagy követelnek. A háttérben már ott kísért, hogy negatívan oldja meg a kérdést. Hiszen („Az Egyházról“ szóló könyvében) kérdésesnek tartja a folytonosságot Krisztus és az Egyház között (itt Bultmann gyakorol rá elhatározó befolyást). A teológus tehát (ebben az esetben Karl Barth) csak Isten szavának tekintélye alá tartozik, nem pedig az Egyház tekintélye alá: „Milyen tekintély erejében adom elő véleményemet? Isten szavának tekintélyével, amelynek mint teológus szolgálni tartozom“ (102). Ebből az álláspontból nézve köi

6

31