Szolgálat 45. (1980)
Tanulmányok - Tóth Veremund: A bencés stabilitás időszerűsége
58,36-37). A három monasztikus fogadalom hármas kifejezése a monachus egyetlen elkötelezettségének: hűséget ígér egész a halálig a monostorban (stabilitás), saját lelki munkálásán a közös életben (conversatio morum), Krisztus Királyt szolgálva az engedelmességben. „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam“ (2Tim 4,7). Szent Pálnak e tanúságtételében a keresztény élet sztatikus eleme fejeződik ki: a hűség, a hit megőrzése, a keresztény élet szilárd megalapozottsága. „Nézzétek, egy követ helyezek el a Sionon, egy értékes szegletkövet, egy erős alapkövet. Aki hisz, nem inog meg“ (Iz 28,16). A hűség jelenti a biztos alapot a hivatásunkban való előrehaladáshoz, Istenhez térésünknek kitartó, következetes gyakorlásához. A biztonságosan haladó ember egyik lábát szilárdan a földre helyezi, ezen nyugszik súlypontja; ez a támaszban nyugvó láb teszi lehetővé, hogy a járó ember felemelje a másik lábát, s annak erejében halad előre. „Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük fel tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra...“ (Zsid 12,1-2) A stabilitás nem mozdulatlanság, hanem — hogy úgy mondjuk — helyzeti energia a keresztségünkben vállalt lelki harc megvívásához. A keresztény élet hűsége nem megmerevítő erő, hanem — a hasonlat szug- gesztív képével — biztos támasza a haladó embernek. A hűség, a stabilitás minden megújulás előfeltétele. Ha nem a hűség inspirálja a megújulást, felforgatássá fajul. Ha viszont a hűség nem visz előre, ha görcsösen megmerevedik, karikatúrája lesz önmagának, mint a törpévé torzult felnőtt ember. A múlt gépies ismétlése helyett az igazi hűség teremtő energiákkal telten éli a mában az örök ideált. A stabilitás fogadalmával a szerzetes belép a monostori családba. A bencés hagyomány a kolostori közösséget mindig családnak tekintette. Ez a család ragyoghat fényes erényekben azok révén, akik makulátlan szentségben élik fogadalmukat. De maga a közösség olyan, mint az Egyház: szent és bűnös. Az isteni Gondviselés családba helyez bennünket. Természetes családunkba, amit nem magunk választunk. Szerzetes családunkba, amit ugyancsak készen kapunk. Olyan, amilyen. Ez a család megvolt már mielőttünk: hagyományaival, értékeivel, fárasztó mindennapiságával, de a közösséget megújító kereséseivel is. A meghívó Isten azt akarja, hogy ebben a naponként megtapasztalt környezetben, közösségben munkáljuk megszentelődésünket. Ez az én családom kell, hogy legyen — hic et nunc — az evangéliumi élet megtestesülése, az én hozzájárulásommal. Itt kell dolgoznom jóra való buzgósággal (zelo bono) a magam és a többiek lelki növekedésén, szeretve egymást „tiszta, testvéri szeretettel“, és gyakorolva a legfőbb parancsot, hogy „Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket mindnyájunkat az örök életre vezessen“ (BR 72, 10-11.13-14). Milyen nagyon kell szeretnie a szerzetesnek ezt a családot, a világinak Isten akarta környezetét! A családnak fontos funkciója, hogy biztosítja az egyének kifejlődését azzal, hogy tagjait a szeretet hatalmával megőrzi az önfegyelem és az önként vállalt 31
