Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Heribert Mühlen: Faszcináció és vallásos élmény

megkérdezték Pétert: „Mit tegyünk?“ Ezt a mély szíven-találtságot is faszci- nációnak hívjuk.

Ami faszéinál bennünket — így vezethetjük gondolatmenetünket tovább —, az mindig valamiképpen rendkívüli. Kiüt a rendes keretből. A megszokott, a szokásos, a mindennapi, amit ismerünk, rendszerint nem igéz meg bennünket, ellenkezőleg: unalmas. A faszcinációnak minden alakjában a rendkívülihez van köze. Mert a rendkívüli kimozdít, kihajt bennünket önmagunkból. Vonz minket, — és ugyanakkor mégis eltaszít, bizonyos távolságban tart. Ez a távolság faszcinációnk tárgyától olyan naggyá válhat, hogy már fenyegető, félelmes. Most néhány példán szeretnénk megvilágítani ezt a mindnyájunk által ismert tüneményt.

Bizonyára emlékeznek még az első világűrutazás startjára. Az emberek éjszaka három óráig fönn maradtak, hogy lássák az évszázadnak ezt az eseményét. És amikor először láttuk a képernyőn a hold porának egy darabját, ahová még emberi láb nem lépett, amelyet még emberi szem nem látott, akkor el voltunk ragadtatva. És mégis roppant távolságot éreztünk. Ez a hatalmas, igen bonyolult történés, ez a messze hold ... És mi történt, amikor az első holdutazók visszatértek? Akkor is faszcinálva voltunk. Úgy ujjongták körül őket, mint egy új világ hírnökeit, akik mintegy felülről hoznak új szabadságot, mint egy utópisztikus új világ közvetítőit, egy nem sejtett jövő követeit, a saját magát megmentő ember szimbólumait. És itt a faszcináció egyik lényeges mozzanatára bukkanunk: Vágyunk a határok áttörésére, önmagunk túllépésére. Ki szeretnénk szabadulni mindennapi, szokásos, megszokott életünk, határoltságunk, jellembeli korlátáink szűk keretei közül, a sok kényszerből, amelyek közt élünk, és szeretnénk, hogy a rendkívüli kiszakítson bennünket önmagunkból.

Ennek az élménynek még mélyebb rétegeibe hatolunk bele, amikor nemcsak dolgok vagy technikai folyamatok ejtenek elragadtatásba bennünket, hanem más emberek. Hadd mondok itt is néhány példát, amelyek mindig mélyebbre visznek ebbe az élménybe.

Mindannyian ismerjük a modern személyiségkultuszt. Mi történik pl. egy sportpályán? Semmiképpen sem csak az egészség, a testedzés a cél, hanem a rekord is: a még soha el nem ért teljesítmény, a rendkívüli, az egészen új. A modern olimpiai bajnok, ameddig tartja a rekordot, különleges helyet foglal el a többiek között, felülmúlhatatlan. El nem ért csúcs, mértékadó szabály, rendkívüli ember. Ezért egyszerre vonzó és idegen. Ismét a faszcináció két oldala: vonz és mégis taszít, távol tart. És éppen a mai sport jellemzője, hogy arra igyekszik, ami még sohasem volt. Ezt pusztán értelmileg és lélektanilag nem lehet megmagyarázni. Ez vallásos hatás, félreismerhetetlenül. Pierre de Cou- bertin, az olimpiai játékok megújítója, a múlt század végén szószerint azt mondta: „A régi és a mai olimpia első és leglényegesebb ismertetőjegye az, hogy vallás.“ ö így hívja: religio athletae, az atléták vallása. És Kaudin, a kölni sportiskola egykori vezetője, „örök olimpia“ c. könyvében egyhelyütt ezt írta: „Ami bevezeti az ünnepséget: harangszó, fanfárok, ünnepi menet, eskütétel és

14