Szolgálat 43. (1979)
Halottaink - P. Petruch Antal SJ (Confratres)
dott meg (jegyesoktatástól megelőzve), 12 beteget látogatott meg és háromnak adta fel a szentkenetet. Több mint 500 lelkipásztori értesítést küldött ki, minden istentiszteletre külön-külön. A hatóságok részére magyar okiratokat fordított híveinek. És így tovább . . . Aki csak ismerte, mindenki kiemelte életmódjának spártai egyszerűségét. A jómódú soproni polgárcsalád fia, aki egyetemista korában a Fribourg-ban tanuló szegény magyar hallgatók javára 20 000 frankos „Szent István-alapítványt“ tudott létesíteni, a kanonok és nagyprépost mindvégig a szerzetesi szegénység szellemében élt. Maga készítette egyszerű ételét, s mindig kész volt megosztani szegény diákjaival. Ha nem kerékpárját nyűtte, akkor harmadosztályú vonatfülkében utazott. „Ott utazom, ahol a híveim utaznak.“ Unokaöccse újmiséjén prédikálva így fordult hozzá: „Süljön ki a szemed, ha bármikor is szép, drága bútoraid lesznek!“ Tisztán látta, hogy „a szegénység a mai korban a papnak fontos segítő eszköze.“ Lelkészi útjait hátizsákkal és két aktatáskával járta, esernyővel és szeges bottal fölszerelve. P. Mehrle éleslátóan emeli ki két sajátos jellemvonását, amely „ritkán egyesül ugyanannak az embernek karakterében: a hűség és a nyíltság.“ Hűséges volt hitéhez, nemzetéhez, választott hazájához, a domonkos rendhez (azt kívánta, hogy annak ruhájában temessék is el), híveihez. De ez a hűség nem jelentett nála konzervativizmust. Szociális gondolkodásában — amelyet számos írásában is kifejezésre juttatott — a Zsinat igazi előfutára volt. Ugyanígy mindig híve volt a vallásfelekezetek közti békének és az ökumenizmusnak. Hivatásában a lényeget nézte, a címekre nem adott. Szerette, ha egyszerűen „Miklós bácsinak“ szólítják. Kedves pápája XXIII. János volt, és szíwel- lélekkel híve volt az Egyház egészséges fejlődésének. Amikor valaki panaszkodott neki a zsinat utáni visszaélések miatt, azt felelte: idők folyamán az Egyház ezeket a kinövéseket leveti magáról, és akkor majd felismerjük, milyen hasznos és szükséges volt a zsinat új szelleme. A „jó pápát“ azért is szerette annyira, mert Istenben is leginkább jóságát és megbocsátó készségét csodálta. Zamatos humora mindvégig elkísérte. Szeretett vicceket mesélni. Egyszer Münchenbe utazott zsúfolt vonaton. Sokan álltak. Egyszerre hangosan megszólalt: „Szívesen átengedem a helyemet annak, aki nálam idősebb. Én 87 éves vagyok.“ Általános kons- ternáció. Ezután két fiatalember felállt, és átengedte a helyét idősebbeknek. Nekünk írt utolsó levelében egyszerű szavakkal jelenti be, hogy változás állt be életében: egyik reggel lakásában elesett, nem tudott fölkelni, s órákon át maradt úgy, míg egy véletlen érkező föl nem fedezte. Erre püspöke belátta, hogy nem maradhat többé egyedül, és egy papi otthonba tette be. Itt aludt ki élete csendesen márc. 21-én, kevéssel 93. születésnapja után. Évtizedes működési helye, Fribourg temetőjében nyugszik. R. P. PETRUCH ANTAL SJ (1901—1978) A rá jellemző pontossággal és tapintattal maga állította össze önéletrajzát. 1901. okt. 16-án született Németprónán, elszegényedett iparos családból. „Apám kőműves lett, s mivel ügyes ember volt, csakhamar pallér vált belőle, ami mai nyelvhasználat szerint magasépítési művezetőnek felel meg. Akkoriban Húsvéttól Mindenszentekig terjedt az építkezési szezon, apám távollétében anyám vezette a gazdaságot. Már 12—13 éves koromban kaszáltam, mintegy két évvel később arattam, nem muszájból, hanem mert segíteni akartam szüleimnek. Erőmön felül dolgoztam, mert jól esett, hogy felnőttnek néznek. Szüleim frigyéből 11 gyermek született, öt egészen pici korában halt meg. A fiúkat mind taníttatták, és mind egyetemet végeztek. Szüléink értünk, gyermekeikért éltek-haltak. Felejthetetlenek gyermekkorom téli estéi, amikor édesapánk térdére ültetett minket, és mesélt, mesélt szebbnél szebb meséket. Édesapám kitűnő előadó volt. Ezt aztán igazán nem örököltem tőle. Inkább édesanyámra ütöttem, aki zárkózott, kevésszavú, külsőleg rideg ember volt. Sohasem hallottam énekelni. Szüleim 98
