Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: A Lélek gyümölcsei
5. „Krisztus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához“ (Ef 2,18) 6. „Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva“ (Ef 6,18) 7. „Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal!“ (2Kor 13,13) 8. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság“ (2Kor 3,17) 9. „Az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam ... Az Igazság Lelke majd elvezet benneteket a teljes igazságra“ (Jn 15,26; 16,13) 10. „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz“ (1Kor 12,4). A fenti szövegek alapján foglaljuk össze nyolc pontba a Szentlélek működését mibennünk. 1) Hit, remény és szeretet A Szentlélek legfontosabb és legalapvetőbb ajándéka; a hit, remény és szeretet. Az az ember, akinek szívében a Szentlélek beszél, bittel vallja: „Jézus az Úr!“ Hiszi, hogy Jézus a közénk testesült Isten-Fia, aki meghalt és feltámadt, hogy megváltson bűneinktől és elvezessen az örök életre. Aki ezt igazán hiszi, annak szívében — amint II. János Pál pápa enciklikája hangoztatja — végtelen csodálkozás születik: csodálkozás azon, hogy az Isten menynyire becsüli, mennyire szereti az embert, minden egyes embert. E hitből természetszerűleg fakad a szeretet, a Szentlélek legnagyobb kincse. Az isteni szerétéiként bennünk élő Szentlélek egyszerre az Isten szeretete miirántunk, a mi szeretetünk Isten iránt és részesedésünk az Isten emberszeretetében. Amikor a Szentlélek és a mi lelkünk egy lélekké olvad össze, akkor lesz gyümölcsözővé bennünk az Isten szeretete és valósággá saját szeretetünk. Aki így él, annak egész lénye átlátszó lesz: áttetszik rajta az Isten jósága. Nincs erre jobb példa, mint négy legutóbbi pápánk. Még élénken él emlékünkben XXIII. János mindenkit befogadó atyai szíve. Japánban a következő történetet hallottam róla: Ikeda, az akkori japán buddhista miniszterelnök egy világkörútja alkalmával meglátogatta. Miután visszatért Japánba, így számolt be látogatásáról az akkori tokiói katolikus érseknek: „Érsek úr! Utazásom alatt sok híres emberrel találkoztam, de csak egy igazán nagy emberrel. Ez pedig az önök János pápája! Tudja, érsek úr, én még fiatal koromban elvesztettem az édesapámat. De amikor János pápa fogadott, az első pillanattól kezdve erőt vett rajtam az érzés: Ismét az én jó édesapámmal beszélgetek most! Nagy ember, nagy ember az önök János pápája!“ Az biztos, hogy János pápa szíve nagy volt: belefért az egész világ. De ilyen volt VI. Pál szíve is. Egy bizottság római ülésén (ti. a pápai teológiai bizottságén — Szerk.) alkalmam volt személyesen találkozni vele. Egyenként mutatták be a bizottság tagjait a pápának. Mikor rám került a sor, nem is tudom, miért, de így szóltam: „Szentatya, e bizottság tagjai közül én jöttem a legmesszebbról!“ A kistermetű pápa rám nézett barátságos nagy szemével, és így válaszolt: „Akik legmesszebb vannak, azok vannak számomra a legközelebb!“ Nagyon megkaptak ezek az egyszerű szavak. Ekkor értettem meg 7
