Szolgálat 43. (1979)

Eszmék és események - A pápa Lengyelországban (Spectator)

2) Az ifjúság. Az első nagy találkozó Varsóban volt, pünkösd reggelén. 3000 egyetemista egész éjjel imában virrasztott a Szent Anoa-templom előtt. Hajnalban a fiatalok száma több tízezerre szaporodott. Húsz perccel nyúlt meg a pápa útja az oltárhoz, mert újra meg újra megszorította a feléje nyújtott kezeket és áldást osztott. Még aznap a gneznói dóm előtt szólt a fiatalok egy újabb csoportjához. Czestochowába-n a lublini egyetem hallgatóit és tanárait — egykori kollégáit — fogadta. Június 4-én este, miután a néppel együtt elimád- kozta az olvasót, már menni készült, amikor egy fiatalokból álló zenekar népdalokat kezdett játszani. A pápa visszaült, együtt énekelt a tömeggel. Igazi tábortűz-hangulat. Nem kívül, hanem a szívekben lobogó tűzzel. Ezután kísérői — ellentétben az egykori apostolokkal — odahívták a gyermekeket a pápához. Fejükre tette a kezét, és mindegyiket megölelte. A Krakkóba érkező pápát az ifjúság a püspöki rezidencia előtt szűnni nem akaró éljenzéssel és énekekkel köszöntötte, míg végül késő éjszaka még egyszer ki nem ment hozzájuk, és aludni nem küldte őket: „A pápa fáradt — és ti is." Péntek este az ottani egyetem hallgatóival tartott istentiszteletet: „Ne féljetek a fáradságtól, csak a könnyelműségtől és a kisieIkűségtől féljetek."

3) Az egyszerű nép, különösen a munkások. Ennek három nagy állomása a sziléziaiak zarándokcsoportjaival és Nowa Huta dolgozóival való találkozása volt. Az utóbbi homíliájából idézünk: „A kereszténység és az Egyház nem fél a munka világától. Nem fél a munkára alapozott rendszertől. A pápa nem fél a munkásoktól. Mindig különösen közel álltak hozzá. Közülük került ki: Zakrzo- wek kőbányáiból, Solvay olvasztókemencéitől Borek Faleokiben, Nowa Hutából. És merem mondani, hogy a pápa ezeknek a különféle környezeteknek és saját munkástapasztalatainak a révén tanulta meg újonnan az evangéliumot.“

De a magas vendég láthatóan minden erejével arra törekedett, hogy minél több honfitársának ossza szét magát: kézszorítását, mosolyát, áldását, tréfáit, könnyeit. Állandó rögtönzéseivel nem egyszer borította fel a megállapított programot, — az imádkozva-énekeíve váró tömeg türelmét soha. Egyik beszéde hosszabb kitérője után hamiskásan jegyezte meg: „Mindez hozzátétel a beszédem szövegéhez, és majd biztosan lesz, aki szememre hányja. Mindig baj van ezzel a szláv pápával.“ Mire a tömeg, kórusban: „Éljen, száz évig éljen!“ A pápa: „Éljünk valamennyien száz évig!“

Felülmúlhatatlan iskolája volt ez a zarándoklat a „dialógusnak“. A 3—4 órás nagymisékben a homílla sohasem volt kevesebb egy óránál. Ebből átlag 20 perc a szöveg. A többi? Varsóban a pápa kimondja: „Lehetetlen megérteni a lengyel nemzet történetét Krisztus nélkül.“ A 300 egynéhány ezer ember válasza: 11 percig tartó taps, ováció és ének. És ez így megy újra meg újra. Zeng a nemzeti himnusz, a „Christus Vincit“, az „Istent akarjuk, édes Nagyasszony“. Szinte tapintani lehet, ahogyan „kölcsönösen erősödnek egymás hite által" (vö. Róm 1,12): a nép erőt és útmutatást kap, a pápa az egyetértő támogatásból biztonságot és hivatásában való elmélyülést. „Nem az az érdekes, hogy tapsoltok, hanem az, hogy mikor“ — mondta a varsói fiataloknak.

70