Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Armand J. Nigro: Az imádság: személyes válasz Istennek
Sokféle szóval lehet leírni ezt az élményt: vigasztalás, béke, öröm, nagyobb hittel és reménnyel való átérzése annak, hogy szeretnek, hogy jobban szeretünk. A kezdeményező: Isten, ö nagyon vágyódik arra, hogy ilyen módon közölje magát. Akkor miért nem teszi gyakrabban? Az egyik oka az, hogy Isten nem lakhat együtt hibával vagy hamissággal, nem is jutalmazhat meg ilyet. Mielőtt megvigasztalhatna és közölhetné magát velünk, el kell távolítanunk az akadályokat, és lehetővé kell tennünk számára, hogy betérjen életünkbe. Nem fogja ránk erőszakolni barátságát. Az egyik előfeltétel: legyünk meggyőződve — nem pusztán értelmileg, hanem lelkünk legmélyéig —, hogy ez olyasmi, amit mi nem tudunk megteremteni, ellopni, kiérdemelni, megszolgálni. Mindenestül szabad adomány. Mi csak alkalmassá tehetjük magunkat befogadására. Előkészülhetünk rá, és mélységesen hálásak lehetünk, ha jön. Ilyenkor alázatosan elmondhatjuk: „Miért én? Én ezt nem érdemiem meg, de hálás vagyok érte.“ Ez a misztikus élmény; és nem mindig olyan extatikus, mint ahogy hangzik. Igen gyakran egészen nyugodt, békés, egyszerű belső bizonyosság, hogy Isten velem van és szeret. Valójában alig lehet meghatározni. A szárazság és a vigasztalás hiánya az imában származhat saját hanyagságunkból vagy hűtlenségünkből is, vagy pedig abból, hogy nem készültünk elő megfelelően a szemlélődő imára. De az is lehet, hogy Isten tisztogat bennünket, közelebb von magához azzal, hogy a sivatag megtapasztalásán át vezet, és így szabadít meg az önelégültségtől és rendetlen ragaszkodásoktól. A legteljesebb misztika a megtestesülés, emberinek és isteninek az az egysége, amit Jézusban, az Istenemberben Isten kezdeményezett. Minden más misztika csak többé-kevésbé való részesedés a megtestesülés valóságában, osztozás benne. Ezt kívánja az Isten. Azért lett emberré, hogy megossza velünk istenségét. Ha olyan emberek leszünk, amilyennek Isten akar, ha igénybe vesszük a kegyelmet és imát, amit ó ajánl fel és annyira kíván adni nekünk, akkor mélyen imádságos emberré tudunk válni, igazi szemlélődővé a nap egész folyamán, a fizikai munkában vagy a szenvedésben nem kevésbé, mint a nyugodt ima megpihenésében vagy a szentmisén. Ennek elérésére lényeges a magánima. Ennek során tanúsított igyekezetünk nem érdemli ki a kegyelmet: vagyis ha időt szánunk erre, az nem biztosítja automatikusan. Nem úgy megy, hogy bedobunk egy forintnyi erőfeszítést és visszakapunk egy forintnyi misztikus élményt. De szakítsunk mindennap hűségesen időt a magánimára, és ez majd képesít bennünket, hogy minden másban is megtaláljuk Istent. Jobbá teszi liturgikus és közösségi imánkat. Fokozottabban Istennel fogjuk végezni munkánkat és társadalmi kötelességeinket. Viszont minthogy munkánkat Istennel végezzük, szítja bennünk a vágyat a Vele való imádságos egyesülésre, és így ha van 10—15 percünk vagy egy félóránk a magánimára! amit egyedül tölthetünk Vele, jobban tudunk majd imádkozni. A kettő táplálja és erősíti egymást. 38
