Szolgálat 43. (1979)
Halottaink - Simonyi Marián István ciszterci (-s -n)
Várkonyi János benne élt korában. Közvetlenül kitárulkozott szeretett paptársai és a hívek előtt. Együttérzett velük örömeikben és bánataikban, megosztotta velük gond- jukat-bajukat. De emellett bizonyos fokú tartózkodás is jellemezte, amely az Istennel mindenben egyesült lélek jellegzetessége, és amelyet olyan csodálatos szépséggel fest meg Mécs László „üveglegenda“ c. költeményében. Rokonszenves alakjára szeretettel emlékezünk. Uhl Antal SIMONYI MARIÁN ISTVÁN cisztercita (1909—1978) Bácsalmáson született. 1927-ben lépett a ciszterci rendbe, és 1933. júl. 2-án szentelték pappá a zirci apátsági templomban. Oki. történelem—földrajz szakos középiskolai tanár volt. Egy-egy évi egri és székesfehérvári tanárkodás meg előszállási káplánsága után visszakerült az áldott-dús bácskai földre, ahol született, s ahol végül életét leélte. Baján volt gimnáziumi tanár egészen nyugalomba vonulásáig (1989), és itt is halt meg váratlanul 1978. nov. 7-én. Szerény, másokért élő, rendtársairól mint házgondnok különös melegséggel és hozzáértéssel gondoskodó, tanítványai szívét megnyerő, gondos és képzett szerzetestanári egyéniségéről talán semmi kiemelkedőt nem jegyezhetnénk föl, ha Isten nem választotta volna ki arra, hogy megrendítő sorsával, szenvedésektől kivételesen megkísértett életével tanúságot tegyen hitének erejéről, minden megpróbáltatást szelíd derűvel elfogadó keresztény rendíthetetlenségéről. Baját már 1944. okt. 20-án ellenállás nélkül kiürítették a német megszállók, a Dunántúlon azonban még tovább folyt a harc. (gy történt, hogy 1945 februárjának egyik kora délutánján német repülőgép bombát dobott a bajai megyeháza előtti térre. Többen meghaltak, a téren éppen áthaladó Simonyi Marián pedig életveszélyesen megsebesült. A kórházban hosszú ideig lebegett élet-halál között, a rendkívül áldozatos orvosi beavatkozás azonban megmentette életét. Az orvos — dr Nánay Andor, a bajai kórház sebészfőorvosa, aki azóta már meghalt — hihetetlen szívóssággal küzdött életben maradásáért, s megérdemli, hogy Simonyi Mariánnal együtt reá is emlékezzünk. Marián testvérünk életben maradt, de egyik lábát tőben, a másikat térd fölött amputálni kellett. És megkezdődött életének nagy próbatétele: élet a tolószékben és két mankóval a hóna alatt. Újra meg kellett tanulnia valamennyire mozogni, ezenfelül elviselni rokkant tehetetlenségét. Súlyos megpróbáltatásában még mélyebbre gyökerezett a gondviselő Istenbe vetett hite, és oly fokban bontakozott ki akaratereje, hogy a derű, megbékélt öröm lett ezentúl magatartásának alapvonása: „ . . . amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős“ (2Kor 12,10). Az otthon, csak ülve misézni tudó pap, a továbbra is szerény szerzetes rokkantságában magára vonta az elközömbösödött világ tekintetét is. Amint erősödött magabiztossága, úgy kezdtek tágulni életkörülményei. Az 1950 után testvére családjában élő szerzetestanárt munkára kérte föl államosított gimnáziuma. Itt 10 évig gondnok volt, majd 8 évig — nyugalomba vonulásáig — rendes tanárként működött. Semmit sem változtatott azelőtti magatartásán, s megnyerte az oktatásügyi hatóságok tiszteletét, a város nagyrabecsülését, és mindvégig tapasztalta tanítványai szeretetét. Ezért amikor 1978. nov. 14-én Bácsalmáson eltemettük, sírját nemcsak gyászoló rendtársai, hanem az állami III. Béla Gimnázium tanárai és volt diákjai is körülállták. Simonyi Marián halálával az utolsó cisztercita is eltávozott Bajáról. S az a mozaikkép, amit Bajának nevezünk — a honfoglaláskori fejedelmi partvonal szláwal elegyes magyar települése, kalandos dunai hajósnép, szorgos kispolgárok és a török utáni idők német telepesei, bácskai dzsentrik, ferences missiók lánglelkij kultúrmunkája és a „zirci papok“ nevelő-oktató igyekezete —, ez a hagyományos városkép szegényebb lett egy darabnyi magyar történelemmel.-s -n 104
