Szolgálat 42. (1979)

Könyvszemle - Rahner-Weger: Was sollen wir noch glauben? - Weger: Karl Rahner (S. M.) - H. Nouwen: The Living Reminder (Lelóczky Gy.)

emlékek okozta sebek gyógyításra várnak, amit viszont az tesz nehézzé, hogy fájdalmas emlékeinket igyekszünk mielőbb elfelejteni. Feledés által azonban független erővé tesszük meg őket, úgyhogy bénító hatással vannak mindennapi életünkre; idegenné válunk önmagunk számára: saját történetünket álmainkhoz alakítjuk, kellemes, kényelmes méretűre csonkítjuk. Mk 2,17 arra figyelmeztet, hogy csak azok gyógyíthatók meg és kezdhetnek új életet, akik szembenéznek megsebzett állapotukkal. A lelkipásztor első feladata, hogy emlékeztessen a fájó múltra, teret teremtsen, amelyben a múlt sebző emlékei félelem nélkül elérhetők és napfényre hozhatók. A következő lépés az emberi történetet összekapcsolni az isteni történettel. Úgy kell elmondanunk Jézus történetét, hogy általa a sok fájdalmas seb kiszabaduljon az elszigeteltségből, és úgy nyilvánuljon meg, mint Isten velünk való kapcsolatának része. A gyógyulás annyi, mint annak megértése, hogy emberi sebeink a legmélyebb kapcsolatban állnak Isten szenvedésével, részei Isten most folyó megváltó munkájának a világban. De élő emlékeztetők az Úrra csak akkor lehetünk, ha mi magunk szüntelen jelenlétében járunk, azaz semmit sem teszünk vagy fogunk fel Tőle függetlenül. Az első parancs, mely Isten szeretetét írja elő teljes szívből-lélekből-elméböl, valóban első. Jézus követelése radikális; kizárólagos elkötelezettséget kér Istennek, egyedül Istennek. Ez a feltétel és fenntartás nélküli szeretet visz el aztán bennünket a felebaráthoz, az első parancsolat a másodikban lesz konkréttá, egyedivé. Ahhoz tehát, hogy élő emlékeztetők legyünk Istenre, elsősorban a rrri Istenhez való bensőséges kapcsolatunkkal kell törődnünk. Ha valóban hallottuk, láttuk, szemléltük, érintettük az Igét, aki élet, akkor nem is lehetünk mások, mint élő emlékeztetők Őrá.

2. Táplálni. Az élet egyik misztériuma, hogy a múlt együttlét emléke gyakran közelebb hoz bennünket egymáshoz, mint a testi jelenlét. A másik távollétében, pusztán emlékezve új módon látjuk egymást: nem veszünk el a felszín részleteiben, jobban megértjük egymás legmélyebb lényét. Amikor emlékezünk egymásra, a másik személy legjobbik énje, valódi szépsége tör tudatunkba. Ugyanakkor a szerető emlékezés növeli egymás látásának vágyát, hogy az új fölfedezés konkrétabban kifejeződhessék kölcsönös szeretetben. De a mélyebb jelenlét mindig egy még jobban tisztító távolléthez vezet. így a jelenlét és távoliét állandó váltakozása teremtő emlékezettel összekapcsolva az az út, amelyen egymás iránti szeretetünk tisztul, mélyül, táplálkozik. „Jobb nektek, ha elmegyek, ... a Lélek majd elvezet benneteket a teljes igazságra" (Jn 16, 7.13): csak az emlékezésben válik lehetségessé igazi bensőséges kapcsolatba kerülni Jézussal, csak emlékezésben tudjuk felfogni teljes értelmét mindannak, amit nekünk elmondott. Azaz Isten bensőséges kapcsolatba lépett velünk nemcsak jövetele, hanem távozása által is. Jézus Krisztus emléke életadó emlék, mely fenntart és táplál bennünket itt és most. — Az Eukarisztiábao kenyeret eszünk, de nem annyit, hogy elvegye éhünket, bort iszunk, de nem annyit, hogy elvegye szomjunkat, könyvből olvasunk, de nem annyit, hogy elvegye tudatlanságunkat. E szegény jelek, melyek inkább beszélnek az Úr távollétéről, mint jelenlétéről, mind azt mondják, hogy Ö még nem tért vissza, hogy mi még úton vagyunk, várakozva, remélve, vágyakozva. A pap, amikor népét az oltár köré hívja, egyszerre hívja őket megtapasztalni az Úr jelenlétét és távollétét, egyszerre hívja őket szomorúságra és örömre, vágyra és beteljesülésre. így válik a szentmise Jézus emlékünnepévé, amely úgy táplál, hogy amikor érezzük távollétét, akkor jövünk rá jelenlétére.

Mai kultúránkban túlzott hangsúly van a jelenléten. Jelen lenni lelkipásztori munkánk jelentős részét képezi. Ez kétségtelenül fontos, de a jelenlét-szolgálatot mindig egyensúlyozni kell távollét-szolgálattal, amely átalakítja az Úr távolléte feletti fájdalmat jelenléte mélyebb megértésévé. Keresnünk kell a módokat, amelyek révén nemcsak jelenlétünk, hanem távollétünk is az Úrra fogja emlékeztetni a híveket. Le kell lepleznünk a nélkülözhetetlenség mítoszát. Ha a népünktől való távoliét különleges jelenlétet jelent Isten előtt, akkor távollétünk életadó távoliét lesz. Jézus is így tett: Mk 1,35. Híveinket szolgáljuk, amikor Istennel vagyunk. Imánk nem magánügy, hanem a leíkekért való munkánk szíve.

85