Szolgálat 42. (1979)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Megtérés és önismeret
elfogadásával egy új létrendbe születünk bele, új erkölcsi szemlélettel új életmódot kezdünk. Az önismeret átalakulásáról kifejezetten csak talán a Zsidókhoz írt levélben olvasunk — a szerző nem Pál, talán egyik tanítványa —, amely arról beszél, hogy az Isten szava olyan, mint a kétélű kard, behatol a lélek leg- közepébe, szétválaszt ízet és velőt, amikor ítél a szív gondolatai és érzelmei felett (Zsid 4,12). Ugyanakkor már a második század teológusainak műveiben megtaláljuk azt a törekvést, hogy a megtérés természetfeletti tényét a tapasztalat és a pszi- ohológia szemszögéből vizsgáljuk. Anyagot ehhez az ókori filozófia, főleg a platóni hagyomány szolgáltat. Hiszen a pogány ókor is ismerte a „megtérés“ valamiféle élményét. A mai művelt köztudat is emlékszik Diogenészre, aki a maga módján szakított társadalommal és civilizációval (elhagyta a „világot"), hogy a filozófiának — az igazi bölcsesség keresésének — éljen. Platón követői mindig emlékezetükben tartották a nagy mestert, Szókratészt, aki életében és halálában egyaránt megmutatta, hogy a bölcsesség nem egyszerűen bölcselet, nemcsak elmélet, hanem életmód is. A keresztény ókor kortársként Ismerte a „filozófus-császárt", Marcus Aureliust, aki a bölcseletnek mint életmódnak állít emléket híres E I m é 1 k e d é s e i - ben. A történelem iróniája nemcsak az a tény, hogy e császár kezéhez keresztény vér tapad, de kortársa egy vezető keresztény gondolkodónak, Szt. Jusztin vértanúnak, aki az ókori bölcselő stílusában keresi az igazságot, és akit ez a platóni „megtérés" indít és vezet majd a keresztény megtéréshez. Rusticus, Róma prefektusa, aki kimondja felette a halálos ítéletet, barátja Marcus Aureliusnak, a későbbi császárnak, akit a bölcselet a hatalom csúcsára is elkísér, de a kereszténységnek még csak becsülésére sem vezet. Jusztin személyes élménye azonban elsőnek ver hidat a görög bölcselők életeszménye és a keresztény tanítás között; haláláig megmarad filozófusnak, és minden művét áthatja az ókori bölcselet és a keresztény eszmény közötti rokonság, belső összefüggés keresése. Az ő műve és élménye jelenti igazában a keresztény humanizmus születését. Itt találjuk az első lépést a lelki élet filozófiájának megalapozása felé is. A Jusztint követő századok hatalmas lendülettel folytatják a munkát: keresztény módon felemelik, átalakítják, mondhatjuk „megkeresztelik" a klasszikus filozófia hagyományait. Tőle Iréneuszon és Origenészen keresztül egyenes út vezet Ambrushoz, Ágostonhoz, majd rajtuk keresztül az egész latin középkorhoz. Mi magunk, akik az ember életproblémájának megoldását látjuk a kereszténységben, az ember istenkeresésének és az Isten emberkeresésének nagy egymásra találását, örökösei vagyunk ezeknek az első keresztényeknek, akik elsőként látták meg, hogy Isten szava, sőt Isten örökkévaló igéje, a Logosz, jelenlétével áthatja nemcsak a történelmet, de az egyéni lélek minden nemes, szellemi magaslatokra törő erőfeszítését is. Minket e cikkben elsősorban nem a lelkiélet teológiájának története érdekel, csupán elöljáróban akartunk rámutatni arra, hogy az ősi szókratészi-platóni „gnöti szeauton" (ismerd meg magad) és a keresztény „tartsatok bűnbánatot“ 20
