Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Puskely Mária: Simone Weil

emberek legelemibb fizikai és morális szükségletei iránt. Az alapvető igény a tisztelet, és ennek első kifejezése: nem szabad hagyni, hogy mások az éhségtől szenvedjenek. Az emberek iránti tisztelet vezette abban, hogy testvéreinek biztosítsa a kenyeret, lakást, ruhát, segítséget a betegségben stb. A lélek morális szükségletei pedig ezek: rend, szabadság, engedelmesség, felelősség, egyenlőség, biztonság, magán-és közös tulajdon, az igazság felfedezésének lehetősége . . . Bizonyos eszmefuttatásai a társadalmi igazságosságról XIII. Leó, XI. Piusz és XXIII. János pápa szociális enciklikáira emlékeztetnek. „Egy pápa ezt mondta: az anyag megnemesedve kerül ki a gyárból, a dolgozók pedig elnyomorodva.“

S.Weil remek lapokat írt az Isten- és emberszeretetről, de úgy tűnik, a szexualitásról manicheus felfogása volt. (Tizenhat éves korában teljes szüzességet ígért és így is élt; rokonszenvezett a katarokkal, akik tudvalevőleg megvetették a szexualitást.) Főleg Isten szeretetéhez ragaszkodik, az emberi szerelem legfeljebb csak Isten szeretetének szimbóluma.

Weil egy bizonyos dogma nélküli kereszténységet élt meg. Igaz, egyik utolsó írásában megvallja: „Hiszek Istenben, a Szentháromságban, a Meg- t stesülésben, a Megváltásban, az Eucharisztiában, az Evangélium tanításában.“ Hisz az Egyházban is, amelyet Jézus alapított és amely a szentségek letéteményese. De a Megtestesülésről — amint említettük — furcsa hipotéziseket vetett fel, és az egyházat (a Zsinat előtti egyházat!) dogmáival és kiát- kozásaival nem tudta elfogadni.

Jézust főleg a kereszten szemlélte és az ún. kenótikus krisztológiát tette magáévá. Krisztus annyira vállalta az emberi nyomorúságot és bűnt, hogy szinte azonosította magát a szerencsétlenséggel, teljesen kiüresítette magát a kereszten szeretetből. A Megtestesülés által Isten kiüresíti istenségét. A szeretet legfőbb aktusa az önkiüresítés, a lemondás. (Valószínűleg itt a kabbala is befolyásolta S. Weilt, azon túl, hogy Fii. 2-t sajátos módon értelmezte.) A teremtő Isten a rabszolga alakját veszi fel. A teremtés, miként a megtestesülés és a szenvedés, végtelen távolságot létesít, amely végtelen szenvedést okoz, de így tanúskodik a végtelen szeretetről. Maga a teremtés is szenvedés. Isten (Atya) és Isten (Krisztus) között a nyers anyagban kiterjedő teremtés végtelen elválasztást hoz létre. „Ez a végtelen távolság Isten és Isten között, a legfőbb szétszakítottság, a minden mással összehasonlíthatatlan szenvedés, a szeretet csodája: ez a keresztrefeszítés. Senki sem lehet olyan távol Istentől, mint az, aki átokká lett.“ A teremtésnek és az egyetemes szerencsétlenségnek a szimbóluma a világ kezdetétől feláldozott Bárány. (X. Tilliette SJ) Ez Weil kenótizmusának vezérmotívuma, amely Pilinszky költészetében is többször felbukkan. „Krisztus Isten csöndje." A Kereszt isteni, mert a legfőbb szeretet a legvégső elhagyatottságban. Simone Weil krisztológiájába tehát belekeverednek szinkretista (pogány-mítikus és gnosztikus-keresztény) elemek. Krisztusa olyan szerencsétlen, aki a szerencsétlenség óstípusa.

51