Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Németh József: Mutasd meg arcodat!

először. Ebben a merész és kockázatos döntésben élik meg az Urat, mikor félve kérdik egymástól Jézusra tekintve: „Ki ez, hogy még a szél és a víz is engedelmeskednek neki?“ (Mk 4,41) S Jézus tekintetéből szeretet, gondoskodás, biztatás beszél. Egy ilyen élmény teremti meg azt a bizalmi alapot, amelyből a szenvedő ember imája fakad az Űr előtt: „Ahogy a szolgák szeme uruk kezén, s a szolgálók szeme úrnőjük kezén: úgy tekint szemünk az Úrra, a mi Istenünkre, amíg meg nem hallgat“ (Zsolt 123,2).

Az ilyen élmény azonban mindig kockázatos marad. Aki vállalja a kockázatot benne, az elnyeri az életet. Aki kitér és meghátrál, az elveszíthet mindent.

Pilátus elveszített mindent, mert kitért az Úr arca elöl. Jézus az igazság témáját hozta föl Pilátus előtt. De hiába. Nem a filozófiai szkepszis vagy a hatalmi ember iróniája adta Pilátus szájába a kérdést: „Mi az igazság?“ Inkább arra kelj gondolnunk, hogy ezzel az odavetett kérdéssel elfordította fejét Jézustól, aki azt mondta, hogy ö az igazság (Jn 18,38; 14,6). Az igazság a görögül gondolkodó ember számára a leplezetlen, álarc nélküli valóságot jelenti. Pilátus nem mert a leplezetlen, meztelen valóság arcába nézni.

Júdásnak határozott érzéke volt ahhoz, hogy mi lehetséges egy konkrét társadalomban és mi nem. Jézus ügye nem úgy ment, mint ahogy ő józanul előre mérlegelte. Ha szembenézett volna az igazsággal, a kendőzetlen valósággal, aki Jézus volt, akkor vitatkozásra került volna a sor köztük Júdás terveiről, szándékairól, elgondolásairól az Isten országában. De Júdás nem tette meg ezt a lépést, hanem ment a maga útján, amelyen hurokra került.

Péter a nagy szavak embere volt. A nagy szavak azonban nagyon sokszor kicsik lesznek. A „Te vagy Krisztus, az élő isten Fia“ vallomásból esküdöző és átkozódó tagadás lesz: „Nem ismerem azt az embert!“ (Mt 16,16; 26,74) De ezzel nincs vége a történetnek. így olvassuk tovább Péter tagadásának tetőpontján Lukácsnál: „Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott az Úr: Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz. Kiment és keserves sírásra fakadt" (Lk 22,61). — Egyedülálló pillanat! Péter saját kételkedésének szemébe néz, és hirtelen felismeri a leplezetlen valóságot, a kétségtelenséget, az igazságot, hogy az Úr szereti, elviseli és nem ejti el. Az, aki megengedte a vihar kitörését, meg fogja akadályozni, hogy a neurózis hullámai és egy időszakasz meg nem oldott problémái elsüllyesszék az élet hajóját. Az ilyen felismerés sokszor könnyekbe kerül. De ezek talán az öröm könnyei. Aki önmagán tud sírni, annak van jövője. S ez a jövő a megismételhető pillanatok jövője. Milyen szerepet játszik itt a belső vihar, a szenvedés? Találóan írta Paul Claudel: „Aki nem szenved, azon az élet abbahagyta munkáját; ott szünetet csinált.“ — „Uram, Istenem, rád emelem szemem, hozzád menekülök, ne engedd elveszni a lelkem! Ments meg a huroktól, amelyet nekem vetettek!“ (Zsolt 141,8-9)

Az egyháztörténelem folyamán minden korszak alkotott magának egy jellegzetes Krisztus-képet. E képek tanúskodnak az egyes korok problémáiról, a benne élő emberek önjellemzéséről. Origenész előre látta az ilyen irányú fej44