Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A mai ember istenkeresése

Az Ister. megismerése követeli elismerését, vagyis Istent csak az ismerheti meg, aki megtér. Egész életünket elkötelező aktusról, szabad döntésről van szó, bár ez a döntés nem az irracionálisba való beugrás, hiszen értelmes indítékok ösztönöznek az Isten mellett való döntésre.

G. Marcellel hangsúlyoznunk kell, hogy Isten állítása vagy tagadása nem „probléma“, hanem misztérium. A probléma előttem van, objektivál- ható, megoldható, nem okvetlenül érinti személyes létemet. A titok elválaszthatatlan a személytől, nem a birtoklás („avoir“), hanem a lét („étre“) síkján helyezkedik el. Isten a titok birodalmába tartozik; az Ót kereső embert egzisztenciális állásfoglalásra szólítja. A lét misztériumának konkrét megközelítésekor befelé fordulásra, megtérésre van szükségem. A hamis evidenciákon, a jól definiálható problémákon túl ez az út a mélységben (vagy a magasságban), az intenzitásban jelent előrehaladást. Az, AKI VAN, minden létezőben jelen van, benne van minden értelmi és akarati tevékenységben burkoltan; csak fel kell ismernem jelenlétét és el kell ismernem. Bele kell egyeznem a létezésbe; létemet úgy kell elfogadnom, mint a Létteljesség ajándékát. Csak a Titok elismerésével — a megtéréssel — juthatok el ahhoz a meggyőződéshez, hogy az Abszolútum = Szeretet. Persze, itt már a Jézus Krisztusban hozott kinyilatkoztatás segít. A hit révén ismerem fel, hogy létem forrása a Szeretet, és a hitben tárulok ki üdvözítő Istenünk emberszeretetének, amely Jézus Krisztusban jelent meg.

„Az Isten-probléma emberi probléma“, mondotta Sartre. Rendben van, ezt lehet helyesen is érteni. De akkor a Zsinattal azt kérdezzük: Mi is az ember? És ha a kérdés mélyére nézünk, rájövünk arra, hogy azonos a másik kérdéssel: Kicsoda Isten? Ha az ember létéről, mivoltáról akarunk valami alapvetőt megtudni, szükségképpen az Abszolútumhoz érkezünk. Ha igaz az, amit Pascal mondott: „L’homme passe infiniment l’homme“, az ember végtelenül túlmutat önmagán, akkor az emberi titok kutatása során az Isten misztériumára nyitunk rá. A reflexióban rájövök arra, hogy létem nem puszta objektív adottság; létem nem azonos az életemmel. Biológiai életem ugyan adottság, de létemet magam teremtem szabadon a természetes adottságokból kiindulva. Ha tárgyilagos vagyok, azt is elismerem, hogy a Végtelentől függök és Istenhez vagyok rendelve. Mert igazságszomjam és szeretetvágyam csak a Végtelenben tud kielégülni. Isten nélkül csonka maradok, és önmagamat nem értem igazán, ha föl nem fedezem és el nem ismerem, hogy a létet Mástól kaptam.

Az ember végeredményben akkor ismeri meg magát igazságban, ha elismeri, hogy — mint minden adottság — léte is adomány, a végtelen Szeretet ajándéka. Vagyis ha ráismer — Jézus Krisztus kinyilatkoztatása révén — „Isten filantrópiájára", emberszeretetére (Tit 3,4). Jézus nyilatkoztatja ki egyszersmind az Isten atyai jóságát és az ember méltóságát. „Szeretett engem, és önmagát adta értem“ (Gál 2,20): Szent Pál megélte, hogy a Szeretet-lstennek köszöni létét, üdvösségét. Végeredményben a Kereszt nyilatkoztatja ki a hívőnek azt, hogy Isten sebezhető, irgalmas szívű, leereszkedő Jóság. Ellentétben

30