Szolgálat 40. (1978)

Eszmék és események - A remény (Charles Péguy - † Rónay György)

Szolgámban a hangyában.

Még a kígyóban is.

A nőstény hangyában, szolgálóleányomban, legkisebb szolgálómban, aki fáradságosan gyűjtöget, a takarékos.

Ki nyomorult asszonyként dolgozik, és sose hagyja félbe, és sosincs pihenése.

Csak majd a halál és a hosszú téli álom. ügy tündöklőm egész teremtésemben.

A szereteten, mondja Isten, nem csodálkozom.

Nem is csodálatos.

Ezek a szegény teremtmények olyan szerencsétlenek, hogy hacsak nincs valakinek a szive kőből, lehetetlen nem szeretnie egyiknek a másikat. Testvérek, hogy is ne szeretnék egymást.

Hogy is ne vonnák el a szájuktól a kenyeret, a mindennapi kenyeret, hogy egy-egy nyomorult gyermeknek adják, ha útjukba vetődik. Fiam is úgy szerette őket.

Testvérük, a fiam.

Olyan nagyon szerette őket.

De a reményen, mondja Isten, azon csodálkozom.

Még én is.

Mert az csodálatos.

Hogy ezek a szegény gyerekek látják, mint folyik a világ, és azt hiszik, holnap jobban folyik majd.

Látják, mint folyik ma, és azt hiszik, holnap reggel jobban folyik.

Ez meghökkentő, s ez minden bizonnyal kegyelmünk legnagyobb csodája. Ezen én magam is csak ámulok.

És kegyelmemnek eszerint hihetetlen ereje van.

És forrásából úgy folyik mint kifogyhatatlan folyam.

Attól fogva, hogy először kicsordult, és mindörökkön, míg folyik. Természetes és természetfölötti teremtésemben.

Lelki és testi s újra lelki teremtésemben, örök s időbeli s újra örök teremtésemben.

Halandóban s halhatatlanban.

S azóta, ó azóta, hogy mint vérfölyam csordult ki fiam átvert oldalából. Mily nagynak kell lennie kegyelmemnek s kegyelmem erejének, hogy ez a kis remény, a bűn lehelletében imbolyogva, mindenféle szélben remegve, minden sóhajtástól szorongva v

85