Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Benkő-Borsos: A kegyelmi élet útján
akiik sugározzák feléjük is az Isten szeretetét, s akik ezáltal segítenek gyenge oldalaik feltárásában, elfogadásában. Más szóval: értékelik a kegyelemre való vezetést saját személyükre nézve. Ennek egyik kulcspontja: élni Isten elfogadó, megvilágosító szeretetét lelkiatyjuk megértésének tükrében. Erre mutatott rá dr. Kemper, ismert pszichoanalitikus, amikor azt mondta: „Ha maguk rendszeresen, felnőtt módra végeznek lelkiismeretvizsgálatot, s megbeszélik problémáikat lel ki atyjukkal, akkor egy rendkívüli eszközt használnak fel arra, hogy másokon is valóban tudjanak segíteni.“ Ahhoz, hogy másokat is emberi módon tudjak Istenhez vezetni, magamnak is meg kell tapasztalnom ennek az útnak isteni gazdagságát. Evvel tudom legjobban elkerülni a veszélyt, hogy a másik saját alig vagy jól leplezett igényeim kielégítésének eszköze legyen, ahelyett, hogy Istenhez vezető szabadságát táplálnám. Merjem élni, hogy mások is tegyék velem azt, amit én a rám bízottakkal szeretnék megélni. b) Ez az alapvető, mondhatnánk távoli felkészülés nem elegendő, bármennyire is elengedhetetlen. A megbeszélés órájában a pszichológusnak a hozzá forduló teljes rendelkezésére kell állnia, figyelmét rá kell összpontosítania. Ez a feltétele, hogy vele tudjon érezni, lelki hullámzását követni. Sok türelmet és önuralmat követel. Pontosan azt, hogy a beszélgetés alatt ne a pszichológus, a nevelő legyen a központ, hanem a másik. Legtöbb tanácsadó, pszichológus vagy lelkipásztor állítja is, hogy ő mindig a másik benső világába akar helyezkedni, így akar rajta segíteni. Amikor azonban a tanácsadás során lefolytatott és magnóra vagy filmre felvett beszélgetéseket vizsgálat alá vették, kitűnt, mennyien ámítják önmagukat, mily nehéz ezeknek az egyszerűnek látszó elveknek következetes megélése, végigveze- tése. önkéntelenül is előtérbe kerülnek a kifejezések: „ez jól van, de ... “ „nagyon rendes ember, csak . . . “ Ahol „de“, „csak“, merül fel, ott nincs teljes elfogadás, feltétel nélküli légkör. A hit erős támaszt nyújthat ennek a pontnak a megvalósításában. Isten minden embert határtalanul szeret, úgy, ahogy van. Tehát a „másikat“ is, aki most tőlem várja, hogy ezt a szeretetet sugározzam feléje. Mert Isten elsősorban a mi emberek közti kiteljesítő viszonyunk megélése által akarja a másiknak tudtára adni, hogy feltétel nélkül szereti őt. Megéri tehát a teljes figyelmet, az őt központba helyező magatartást. A másik Isten képére és hasonlatosságára van teremtve s nem az enyémre. Már a szülőnél megvan a veszély, hogy gyermekét úgy kívánja látni, ahogy elképzelte magának, bár evvel titokban saját boldogságára, megelégedettségére vágyik, nem pedig gyermekéére. A házastársak között is nehéz teljesen elfogadni a napi életben, hogy a másik különböző: mindegyik hamar elvárja, hogy a másik más-ságának feladásával olyan legyen, amit ő akar. Ez a veszély még inkább fenyegeti azt, aki a másikat a kegyelmi életre akarja segíteni. Minél inkább meg van győződve ennek fontosságáról, fensőbbségéről, annál inkább elcsúszhat, a akaratlanul is „kényszerítheti“ a másikat. Nem veszi észre, hogy ezt a másikból kiindulva kell elérni, nem elvont módszerekkel. Elfelejti, hogy a gyakorlatban nem az a döntő, hogy 45
