Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: A papságra készülők lelki nevelése

különösen fontos, hogy az elöljáró (rektor, spirituális) őszinte ember legyen. Ne takargassa vagy szépíthesse hibáit; de legyen az is nyilvánvaló, hogy teljes erejéből küzd azért, hogy Krisztus szerint éljen. Csak így fogja a szemínarista is megtanulni, hogy elsősorban testvére legyen híveinek: ember az emberekkel, keresztény a keresztényekkel; és papi tekintélyét a testvéri közösség elmélyítésére használja fel.

Azonban a testvéri, sőt baráti közösség elsőbbsége nem jelentheti azt, hogy a szemináriumi elöljáró feladja a hivatalával járó felelősséget. Több nyugati szemináriumban — a keresztény testvériségre és nagykorúságra való nevelés ürügyén — gyakorlatban megszűnt az elöljáró és a szemináriumi szabályok szerepe. Igaz, hogy nem szabad fölöslegesen szaporítani a szabályokat. De néhány világos előírásra feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a szeminárium fegyelmezett és saját lábukon álló, érett papokat neveljen. Olyan elöljárókra is szükség van, akik a testvéri közösség építése érdekében nemcsak baráti tanácsokat osztogatnak, hanem alkalomadtán parancsolni is tudnak.

a) Az Isten Igéje, önismeret és közösségalakítás.

Ahhoz, hogy a jövendő pap valóban hirdethesse az Igét, előbb meg kell hallgatnia; nemcsak a liturgiában, hanem személyes és közös elmélkedésben is. A Szentírás ne csak érdekes történeti vagy irodalmi tanulmányként foglalkoztassa, hanem váljék számára ítélő Isteni Szóvá. Úgy olvassa, mint „tükröt“, amely szembesíti önmagával és meggyőzi bűneiről (Jak 1,23-25). Legyen számára élesebb, mint a kétélű kard, amely

behatol, s szétválaszt lelket meg szellemet, ízet és velőt. ítél a szív gondolatairól és érzületéről (Zsid 4,12).

Mikor a lélek a Szentírás szavára nekibuzdul, hogy megváltoztassa életét, egy idő múlva megtapasztalja, hogy hiába vergődik: saját erejéből nem tud „megjavulni“. Magáévá tehet egy szigorú életformát, megtanulhat egy sorozat erénygyakorlatot, de a szív, a lélek központja, ahonnan minden jó és rossz cselekedet ered (Mt 15,19-20), tisztátalan és zavaros marad: a forrást nem tudja saját erejéből megtisztítani. Minél inkább nekifeszül, annál nyilvánvalóbb lesz számára, hogy nem tud „felemelkedni“. A léleknek mégis szüksége van erre a reménytelennek látszó küzdelemre. Egyrészt hogy legalább külső életmódját rendbehozza, másrészt hogy önmaga valóságát megtapasztalja és elfogadja. Csak így nyílik meg az út embertársai elfogadásához. Minél őszintébben elismerjük a saját jóra való elégtelenségünket, annál kevésbé hajiunk arra, hogy önmagunkat a többiek fölé helyezzük, vagy a többieket bármilyen okból megvessük. Ti. a saját bűnösségünk sokkal közelebbről éget és sokkal kíméletlenebb világossággal áll előttünk, mint embertársunké, akinek csak a külső cselekedeteit látjuk. Ekkor kezdünk valóban együttérezni a másikkal: nyomorúságát saját nyomorúságunkon keresztül tapasztaljuk meg. Átéljük, hogy mindannyian közös teher súlya alatt vergődünk: mindannyian bűnösök vagyunk, és saját erőnkből nem tudjuk széttörni bilincseinket.

36