Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: A papságra készülők lelki nevelése
II. A papi eszmény újrafogalmazása. A szeminaristák lelki nevelésében lényeges tényező, hogy a „források“-ban (Szentírás, atyák, liturgia) megadott és a mai világ igényeinek figyelembevételével megújított papi ideált ismerjék és megszeressék. Isten népének tagjai csak annyiban papok és csak annyiban mutathatnak be Istennek tetsző lelki áldozatot, amennyiben Krisztussal egyesültek. Egyetlen áldozat tökéletes az Atya előtt, mivel csak egyetlen szeretet igazán tökéletes, az egyszülött Fiúé. Az Egyháznak a megtestesült Fiútól való lényegi függését, a vele való egyesülés szükségességét fejezi ki a látható, tapintható valóság rendjében a papi rend szentsége. A pap nem Krisztus és a laikus között áll, mintegy áthidalva a kettő közötti távolságot, hanem az érzékelhető világ nyelvén jelzi, hogy az Egyház nem elégséges önmagának, életében és működésében Fejétől, a megfeszített és megdicsőült Krisztus személyétől függ. Egyszerűbben: a pap személye és működése jelzi, hogy az Egyház állandóan Krisztus személyére és működésére szorul. A pap (elsősorban a püspök, aki a papi szolgálat teljességét birtokolja, és tőle függően az áldozópap) Krisztusnak, az Egyház Fejének nevében és hatalmával cselekszik. A felszentelt pap kettős értelemben is szolga: Krisztusé és az Egyházé. Krisztusnak engedelmeskedve, az ő áldozatát jeleníti meg a hívek szolgálatára. Vizsgáljuk meg most részletesebben a papi szolgálat két oldalát, a pap Krisztushoz és a hívekhez való viszonyát. a) Krisztus szolgája. A papi rend szentségének felvételekor Krisztus teljesen és végérvényesen lefoglalja a pap személyét önmagának. Ez a „lefoglalás“ és „kisajátítottság" a szentségi karakter hatása. A papi karakter, azaz a lélekbe írt eltörölhetetlen jegy, mely papi működésre képesít, nem okoz a laikusnál magasabbrendű keresztény méltóságot. A II. Vatikáni Zsinat tanítása minden kétséget kizár: bár az Egyházban különböző tagok különböző funkciókat töltenek be, „mégis minden tagnak valóban egyenlő méltósága van“ (LG 32). Tehát azt egyházi hierarchiát nem szabad úgy értenünk, hogy a keresztény méltóság teljességét a püspökök birtokolják, majd csökkenő mértékben a papok és diakónusok, végül a legalacsonyabb fokon a hívők serege. Ez a szemlélet az egyházi hivatal mivoltának teljes félreismerésén alapszik. Az Egyház hivatalosan soha nem tanította, mégis — ki nem mondottan — a múltban sok helyen meghatározta mind a hierarchiához tartozók, mind a laikusok öntudatát. A szentségi karakter állandó félremagyarázása érthetőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy az önmagunkat nagyobbító, másokat hatalmunkba kerítő törekvés az emberi bűn egyik legalapvetőbb megnyilvánulási formája. Ha valaki legyőzte a test kísértéseit, a hatalomvágy még mindig (vagy talán éppen azért még erősebben) rabságban tarthatja. Krisztus állandóan korholta emiatt tanít30
