Szolgálat 40. (1978)
Halottaink - Dominek György emlékére (Confrater)
Imádságos, elmélyedést szerető lelkületérői mindenki meggyőződhetett körülötte. Magatartása mindig épületes volt, a betegteremben is a türelmes beteg példája volt. A haldoklók imájához és halála előtti estén rendi testvéreink imájához bensőséges áhítattal csatlakozott. 1978. ápr. 8-án reggel fél hét tájban csendesen elnyugodott. Kántori működése helyén, Szentesen temették el. Confrater DOMINEK GYÖRGY EMLÉKÉRE (1932—1978) Ha most megszólalnál, biztosan azt mondanád: nem szorulok sajnálatra . . . Feszületek, oltárok, ötvösmunkák hirdetik: nem éltél hiába, talentumaid nem vesztek el. Templomok ékszerévé lettek, szemet, szívet gyönyörködtetnek, és dicsérik az Istent. Szombathelytől — Szombathelyig vezetett utad, esztergomi egyházmegyés voltál, de művészi utad az egész országot átszőtte. Művész voltál: sokszor túlterhelve a munkákkal, sokszor időhiánnyal küzdve, de mindig előre és fölfelé nézve. Márványnál és ércnél maradandóbbat is alkottál: ez életed oltára és áldozata. — Kórházban feküdtem én magam is, amikor meghajlottam, hogy lábadat veszítetted el. Azon nyomban tollat vettem a kezembe és írtam; írtam együttérző, bátorító, erősítő sorokat. S Te, az elfoglalt, művész lélek, soha nem voltál jó levélíró hírében, de most hamar válaszoltál. Leveledből életkedv sugárzott; ez pedig hitedben gyökerezett: „Hála Istennek, nem szorulok vigasztalásra, mert a Mindenható nekem akkora hitet és erőt adott, hogy mindent el tudok viselni“. Ezt azzal is bizonyítottad, hogy már a kórházban dolgoztál egy tabernákulum-ajtón. Mintha te mondtad volna a tabernákulum Lakójának: íme, az ajtónál állok és kopogtatok. A Mester azonban azt akarta, hogy még pár évig kopogtass, és sok szépet alkoss. Amikor oltárunkat építetted, a munkálatokat mankóra támaszkodva irányítottad; állandóan kezeden volt a rózsafüzér-gyűrű. Nem babráltál vele, nem az idegességedet vezetted le, hanem imádkoztál. Sík Sándor két sora jutott eszembe: „Egyetlen társam aki vagy, — Karikagyűrűm, el ne hagyj!“ Emlékezetes marad az a pár keresetlen szavad, amikor együttmiséztünk az újonnan elkészült oltárnál. Nem ültél le, hanem fél lábbal, mankóval, de nagy szívvel adtad meg a tiszteletet a szentségi Jézusnak. A szentmise végén így szóltál a hívekhez: „Tegnap még oltárépítő voltam, ma Istennek áldozatot bemutató pap vagyok“. Közvetlenül, szívhez szólóan azt kérted, hogy a hívek Isten családi asztalához járjanak haza, szívesen, gyakran. Szép hasonlattal azt mondtad, hogy az oltár híd, amely Istenhez kapcsolja az embereket. De síremlék is az oltár, Krisztus halálának és feltámadásának emléke; s itt emlékezünk meghaltjainkra is Krisztus áldozatával, reménykedve a viszontlátásban és a boldog feltámadásban. Gyurkám! Oltárunk mostantól fogva a Te síremléked is. Ahogyan kérted, a feltámadás és a viszontlátás reményében emlékeznek Rád kurzustársad és hívei. Megjegyzés. Ebben a számunkban két pápát kellett elbúcsúztatnunk és a harmadikról is hírt adnunk. így a közlésre váró nekrológok javarészét is át kellett tennünk a következő számba. Paptestvéreink szíves megértését kérjük. 108
