Szolgálat 39. (1978)
Halottaink - P. Mogyoróssy Sándor SJ (Dr. Pallagi Györgyné)
munkakészségét. A szentmiséken ministrált, imáit hűségesen elmondta, s amellett minden ház körüli munkát végzett. Látták, amint mezítlábra vetkezve súrolja a folyosót. Ott volt egyszerű talárisában, ha a házba látogatók jöttek. A Közel-Kelet-i provinciális, a francia atyák, sőt az olykor odaérkező apostoli delegátus, a későbbi János pápa is ismerte és becsülte. Anyanyelvén már igen nehezen beszélt az idegen környezet miatt. De szívében hűséges magyar maradt. Mindig nagy érdeklődéssel olvasta a magyar társairól szóló híreket, és ottani elöljáróinak is elmondta. Isten Országáért végzett hűséges szolgálatáért az örök boldogság legyen a jutalma. Confratres P. MOGYORÓSSY SÁNDOR SJ (1903—1976) Hajdúdorogon született 1903. ápr. 30-án. A debreceni piarista gimnáziumban végezte középiskoláit, majd Érden belépett Jézus Társaságába. A teológiát Innsbruckban végezte, 1932. júl. 26-án szentelték pappá. Változatos lelkipásztori pályafutása során sokfelé volt lelkész és főleg hitoktató. Oda küldték, ahová éppen teherbíró munkás kellett. 1975. jan. 15-étől a pannonhalmi betegosztályon feküdt. „Az Egyház szentségeivel ellátva, miután lelkipásztori munkájában teljesen felemésztődött, hosszú szenvedését türelmesen elviselve, agyvérzés következtében 1976. nov. 7-én visszaadta nemes lelkét Teremtőjének, akiért élt és annyit dolgozott“ — írja gyászjelentése. Agóniájában ezt mondogatta: „Gyűjtünk hittankönyvre — hittankönyvre!“ Most pedig átadjuk a szót argentínai olvasónknak: A Szolgálat egyik számában olvastam, hogy a mi kedves és mindig mosolygó jó barátunk eltávozott örökre. Szeretném, ha róla is megemlékeznének. Mogyoróssy pátert az 535. sz. hadikórházban ismertem meg 1942-ben, ahol én önkéntes vöröskeresztes ápolónőként szolgáltam mint műtős nővér. Amikor mint tábori lelkész bevonult, a gazdasági hivatal főnöke a férjem volt. Mind reverendája, mind pedig cipője igen elhasznált állapotban volt. Férjem mondta neki: így nem járhat, mit szólnak, ha látják. Hagyja csak ott a reverendáját és a cipőjét, majd rendbehozzák, kivasalják. „Drágaságom, azt nem lehet, mert addig miben járok én!“ — „Hát fölveszed a másikat, nem tart sok ideig.“ — „Azt nem lehet, mert nekem nincs másik, csak ez az egy.“ — „Rendben van, most fizetem neked a főhadnagyi illetményt, az elég, hogy vegyél egy új reverendát és egy pár cipőt, még marad is pénzed.“ — „Nekem nincs pénzem. Amit kapok, adom be a rendemnek, s majd adnak nekem, amikor már nem lesz jó, amit hordok. Most még nagyon jó, még használhatom egy ideig.“ Bevonulásától kezdve ö volt a kedély, a mosoly a kórházban. Amikor megjelent egy- egy kórteremben, beköszöntve: „Drágaságaim, boldogságaim, itt van a jó öreg Páter Mogyoró“ — mindenkinek mosoly derült az arcára. Mindenkihez volt egy jó szava, vigasza, egy érmecskéje vagy képecskéje. Az egyik sebesült Kaszap István-képet vagy érmet kért, de hozzáfűzte, hogy ö nem katolikus. „Édes fiam, hiszel a jó Istenben?“ Igen — volt a felelet. „Na látod, akkor nincs hiba, hiszen csak egy Isten van. Ha hiszel benne, imádkozz Hozzá, és meglátod, megsegít.“ Számára nem volt nappal vagy éjjel, papi vagy nem papi szolgálat. Ha sebesültvonat érkezett, bizony gyakran 6—800 sebesülttel, ott volt a beszállításnál, vitte a hordagyat, ment a fürdőbe a fertőtlenítéshez, két karján felgyűrve a csuhája ujja, amint nevezte, és míg az utolsó sebesült nem került ágyba, maradt és dolgozott. Amikor az új sebesültek hozzátartozói érkeztek, pénz nélkül, lakó- vagy alvóhely nélkül, vitte őket a gazdasági hivatalba, vitte a nyugtát aláíratni a beteggel, keresett alvó- helyet a családtagoknak stb. Mint mondta: nemcsak a lelkűkkel kell törődni, foglalkozni, hanem egyéb problémáikkal is, hiszen abból mindig van bőven1. Amikor már a dolgok igen rosszul álltak, önként jelentkező tábori lelkészt kerestek a frontra. Senki sem jelentkezett, csak ő. Azt a választ kapta, hogy koránál fogva ő 94
