Szolgálat 39. (1978)
Tanulmányok - Fr. J. Schierse: A keresztény szentírásmagyarázat céljai és útjai
mögöttünk hagyott (?) tudományos korszak nagy tévedése. Az életnek csaknem minden területén csak azt ismerte el, amit „objektív“ adatokkal, számokkal, formákkal és szerkezetekkel meg lehetett mérni. A többi, az objektivál- hatatlan maradék, egyszerűen „nem számított“, egyéninek, tetszőleges alanyinak tartották, a jelentéktelen képzelődésnek a birodalmába utalták. Ami az újkori bibliatudományt illeti, az világnézetileg is megalapozta teljességigényét. A felvilágosodás valóságértelmezésének megfelelően minden dolgot, jelenséget, tényt és személyt az analógia, az okság és az immanencia elvei szerint kellett megmagyarázni. Ez azt jelentette, hogy történeti, tapasztalati valósága csak annak van, amit összehasonlítható tényekkel (analógiákkal) lehet igazolni. Hivő exegéták mindig hangsúlyozták, hogy ők puszta technika gyanánt használják a kritikai módszereket, de a felvilágosodás racionalista elveihez semmi közük. Gyakorlatban azonban a technikai módszereknek és a világnézeti előfeltételeknek ez a szétválása gyakran oda vezetett, hogy kitértek a hit igazi problémái elől, és a filológia, kronológia, földrajz, botanika, és más peremtudomámyok veszélytelenebb vidékeire húzódtak vissza. Vagy pedig a „kettős igazság“ veszedelmes magatartásához jutottak: valaki mint kritikus exegéta meg volt győződve arról, hogy például nem történhetnek csodák; mint keresztény teológus viszont továbbra is vallotta, hogy Jézus csodákat tett. Mindenesetre a hívők közössége iránt elkötelezett exegéta mindig újból arra a tényre bukkant, hogy a történetkritikai módszer nemcsak semleges technikai- tudományos eszköz, hanem átfogó értelmezési kísérlet is, amelyet az igazságnak és a valóságnak igen korlátolt értelmezése irányít. így nem csoda, hogy a — bármely felekezetű — egyházak az újkori biblia- kritikát kezdettől fogva idegen testnek érezték, és csak a legnagyobb fenntartásokkal alkalmazták. És mégis hajótörésre voltak és vannak ítélve azok a különféle kísérletek, hogy Visszaforgassuk a történelem kerekét, és az exegé- zist visszavigyük egy a tudományt megelőző, látszólag paradicsomi korszakba. Az Evangélium ígérete sohasem a „vissza a múltba" törekvésnek szól — legyen az az őskereszténység, az egyházatyák kora, a középkor vagy a trienti zsinat —, hanem mindig annak a jövőnek, amely Jézus Krisztus által már jelenné válhat. Ezért a kritikus bibliatudomány a hivő exegéta számára továbbra is komoly és kérdéses ügy lesz, de azon fog fáradozni, hogy „még kritikusabb legyen a történetkritikusoknál “ (Kari Barth), és a részletkérdéseken túl sohase felejtse el az egészet, az „Isten kegyelmét hirdető örömhírt“ (Csel 20,24). II. A hivő írásmagyarázat céljai és módszerei Hogy miről van szó, azt először olyan tapasztalatokon ábrázoljuk, amelyekben valamennyien részesedünk, mikor nap mint nap könyvek és szövegek kerülnek elénk. Az a kritikus, cenzúrázó, ítéletet alkotó olvasás, amelyet az újkori exegézissel-kapcsolatban ismételten említettünk, bizonyára nem az egyet8
