Szolgálat 39. (1978)

Eszmék és események - A szentség esélyei (Michael J. Walsh)

szeretetet. Gonddal megvetni egy ágyat, még ha egyszerű vaságy is plasztik­matraccal: a szeretet jele a benne felevő ember iránt. Egyetlen tett sem jelen­téktelen, bármilyen kicsinek látszik is, mert ha figyelünk arra, amit teszünk — akár dolgozunk, akár csendben vagyunk —, akkor minden ilyen figyelő pillanat az imádás aktusa. Ennek a fajta imádásnak az ereje világítja meg a Kalighat sötét zugait, ez süt Teréz anya nővéreinek tekintetéből, és azoknak az „álru­hás Krisztusoknak“ a szeméből, akiket szolgálnak: szeretettel és hálával a szolgálattal járó örömért. A SZENTTÉ AVATÁS ESÉLYEI A szentté avatás mai formájának első példája 993-ból való. Az egyik late- ráni zsinaton az augsburgi püspök egy könyvet ajánlott nyomatékosan a pápa figyelmébe, amely elődjének, Ulriknak életét és csodáit írta le. XV. Jánosra ez akkora hatást gyakorolt, hogy írt Francia- és Németország püspökeinek, ki­jelentve, hogy Ulrik augsburgi püspök méltó a rendes körülmények között csak vértanúknak és hitvallóknak kijáró tiszteletre. Nem egészen másfél század múlva, 1234-ben a pápai „Decretales“-ban megjelent az az igény, hogy a „szent“ címet csak a Szentszék ruházhatja valakire. A kanonizáció, vagyis egy személy életszentségének hivatalos elismerése és nyilvános tiszteletének joga, a Szent­szék tekintélyének egyik eszköze lett az egész egyházra vonatkozólag. A helyi egyházak továbbra is szentnek ismerték el egyes tagjaikat, és ilyen­nek tisztelték. De a pápai ellenőrzés növekedett. 1634-ben Vili. Orbán körlevele, a „Caelestis Hierusalem Cives“, végképp a Szentszéknek tartotta fenn a ka­nonizáció jogát, a rítuskongregáció jogi eljárásához kötve. Pierre Delooz lebilincselő könyvében (Szociológia és kanonizációk, Liege 1969) az emberek négy csoportját különbözteti meg, akiknek életszentségét hivatalosan elismerték az elmúlt ezer évben. Az első azok, akiket a pápák hi­vatalosan szentté avattak 993 és 1634 között. A második: akiknek életszentsé­gét ugyanebben az időszakban a helyi egyház ismerte el, Rómához való folya­modás nélkül. A harmadik csoport az 1634 óta lefolyt hivatalos eljárások ala­nyai, az utolsó pedig a boldogok — különösen érdekes csoport, hiszen belőlük kerülnek ki a jövendő szentjei. Természetesen az „új“ (1634 utáni) korszakban szentté avatottak közül sokan már hosszú idővel azelőtt haltak meg. Jeanne d’Arc a 15. században halt meg, de 1920-ig nem avatták szentté. A 16. században vértanúságot szenvedett Morus Tamást 1935-ben kanonizálták. Bellarmino Róbert ügyét röviddel 1621-es halála után bevezették, de hivatalosan csak 1930-ban avatták szentté. A halál és szentté avatás közötti hosszú időt rendszerint annak tulajdonít­ják, hogy a jelölt életét és írásait apróra meg kell vizsgálni. Alkalomadtán úgy látszik, hogy a szentté avatás összefügg valami — polgári'vagy egyházi — po­73

Next

/
Oldalképek
Tartalom