Szolgálat 39. (1978)
Eszmék és események - Haldoklók mellett
Míg egyes betegek esznek, köröskörül folyik a kórház élete. Nővérek járnak körül orvosságokkal, tisztogatják, bekötik a sebeket, injekciókat adnak. Az orvosi lehetőségek igen korlátoltak, de a szükségletek többnyire igen egyszerűek. Általában a legbonyolultabb ápolási mozzanat, amikor intravenális injekciót adnak igen gyönge betegeknek. Karjuk néha olyan vékony és ereik olyan zsugorodottak, hogy egy órát vagy többet is igénybe vesz, míg a tűt be tudják szúrni. De akármeddig is tart, sohasem sietnek. Emlékszem három fiatal nővér képére, amint egy sötét szögletben egy ágy köré csoportosulnak. Az egyik gyertyát tart, hogy segítsen annak, aki a legjobb helyet keresi az éren, és a sötétben égő gyertya élesen kiemeli a mindnyájuk arcán uralkodó elmélyült figyelmet. Természetesen vannak szívszaggató látványok is a haldoklók otthonában; ezt vártam. Amit nem vártam, az a helyet átjáró fogékonyság a jó kedély iránt. Azt pedig álmomban sem vártam volna, hogy egy hintőporos dobozt látok ott. Pedig hát valóságos ünnep volt, mikor a hintőporos dobozt körülvitték, és hintettek belőle a nők kinyújtott markába, akik azután ünnepélyesen az arcukra kenték; ettől az orcájuk fehér lett, míg csak le nem kopott megint. Valaki egy napon egy üveg francia parfőmöt hozott be, és mindegyik nőnek adott egy picikét. Micsoda gyönyörűség! Egyesek ragaszkodtak hozzá, hogy éppen az orruk alá jusson, hogy jobban érezzék a szagát! Nagy tanulság volt ez a számomra: nincs olyan súlyos helyzet, amin egy mosoly ne javítana, s tréfa és vidám szív sohasem időszerűtlen. A kórház olyan nyitott. Főzés, takarítás és varrás, evés és alvás, ápolás és egyszerű mellettük állás, játékos évődés és rokonszenv, életre támadás és búcsú az élettől — mindez ugyanannak az emberi állapotnak a része, és mind ugyanebben az egyetlen hosszú teremben történik, fényeivel és árnyaival. Nyoma sincs az elszigetelődésnek. A kórterem végén, egy magas ablak alatt, fiatal mohamedán nő fekszik. Hat hónapja van itt, és lassan összeszedi magát. Vallásos muzulmán, az előírt imaidőkben fölkel ágyából, szembefordul a nappal, amelynek fénye patakzik rá az ablakból, befogja a fülét, és énekel; tiszta, teli hangja betölti a termet. A kórterem élete folyik tovább, éneke csak egy vonással gazdagítja. Teréz anya nővérei hitükből és odaadásukból merítik az erőt munkájukhoz. Az otthonban egy felirat figyelmezteti őket, hogy „imádkozzék a munkájukat“, és a nővérek érzik, hogy minden emberi lény, akinek segítenek: Krisztus. Ahol ilyen mély a hit, a formák lényegtelenek. Az imádság imádság, a szükség szükség, minden emberi élet Isten teremtésének részese, és így szeretni kell. Nem sokkal azután, hogy dolgozni kezdtem a Kalighatban, Lukács nővér egy kis otthoni munkát adott: egy felirat festését az egyik oszlopra: „Legyen minden tettem valami nagyon szép dolog Istenért.“ És ez valamiképpen összefoglalta számomra Kalkutta tanítását. Azt gondoltam, hogy az itteni munka drámai, komoly és befelé tekintő lesz, — ehelyett úgy találjam, hogy a teljes szívvel és figyelemmel végzett kis tettekben találunk szabadságot és adunk 72
