Szolgálat 38. (1978)

Eszmék és események - Magyar testvérek a nagyvilágban

is. A különbséget egy híres antropológus páterünk így fogalmazta meg: a száraz évszakban mindennap csak egyszer esik az eső. az esős évszakban pedig mindennap egyszer el is áll. Előfordult már, hogy 30—40 cm víz esett le egy nap alatt. De általában 3—4 cm. A Nap azonban hasonlóképpen nem fukarkodik melegével. Az év minden napján fürödnek az emberek a tengerben. A kókuszdiók is hullanak egész éven át a fákról. A kakaó, banán állandóan érik, a kávét is kétszer szüretelik. Az ember azt hinné első benyomásra, hogy ez az a paradicsomkert, amelyben Ádám és Éva lakott. A munka a forróság miatt nem ízlik errefelé. A napon dolgozni a déli órákban valóságos ön- gyilkosságnak számít. Rengeteg a trópusi betegség, amely állandóan tizedeli a népet.

A világ zajától elszigetelve élt ez a vidék egészen a múlt század végéig, amikor Németország gyarmata lett. Rendalapító Arnold atyánk 1896-ban küldte ki ide első fiait. Német hajóval érkeztek ide egy nagy öbölbe, amelyet később elneveztünk Alexis- hafennek. Rengeteg bennszülött jött ki a partra, hogy fogadják a másvilágról érkezett vendégeket, meghalt elődjeik szellemét. Ez volt ui. a felfogásuk mirólunk fehér emberekről. Ez a név meg is maradt rajtunk: manapság is szellemnek hívnak bennünket. Az első misszionáriusok partra szálltak, és megkezdődött a térítő munka. 19 évvel utóbb már kb. 600 km hosszúságban voltak a tengerparton állomásaink. A sziget belsejébe azonban nehéz volt behatolni: nem voltak utak. 1933-ban az első csoport hat hetes gyaloglás után elért egy kb. 600 km-,es fennsíkra, ahol az éghajlat is hűvösebb és kellemesebb, a lakosság is sokkal sűrűbb. Tehát fölfedeztek egy új népet. Néhány misszionáriust megnyilaztak, de aztán helyre állt a rend, és megszerették a misszionáriusokat. A bennszülötteket a jó és rossz szellemekben való hit irányítja. Ezért tele vannak félelemmel, és próbálnak velük békében élni, amennyire lehet. Szellemük van az állatoknak, hegyeknek, fáknak, folyóknak stb. Ha vihar közeledik, a szellemek haragszanak. Legjobban félnek a halottak szellemétől. Ezért a halottnak mindent meg kell adni, amit kíván, hogy ne jöjjön vissza bosszút állni.

Ma már repülőgéppel megy a közlekedés. Amelyik falu pátert akart, annak először repülőteret kellett építeni. Nagy örömmel és lelkesedéssel csinálták, hogy a nagy madár hozzájuk is eljöjjön minden földi jóval. A püspök maga is pilóta. Elmegy megnézni a kész repülőteret, és ha jónak találja, leszáll, természetesen a saját felelősségére. A bennszülöttek a nagy zajra mind elszaladnak az őserdőbe. Ha aztán leáll a gép és elcsendesül a propeller, akkor lassan előjönnek, megbámulják, majd körül is táncolják a gépet. Csak annyit tudnak róla, hogy ez az élő madár gyomrában hordja az embereket és a finom árukat, még vasfejszét és ölőkéseket is. — A hatvanas évek óta utak is épülnek. A folyókon még 8 híd hiányzik. Ha magas a víz és nem lehet áthajtani, akkor várni kell, míg nem apad. Én is ültem egyszer egy folyó mentén vagy 15 óra hosszat. Aztán megy az ember a másik folyóig. Talán ott több a szerencse. Ezt itt minálunk be kell kalkulálni, amikor az ember útnak indul. Az idő itt nálunk nem pénz, mint Európában. Van idő itt mindenre, amit az ember óhajt.

Posta, telefon és távirda csak a városokban van. Mi megalapítottuk a saját postánkat az összes missziós állomásokon. A misszió hajói és repülői hozzák és viszik a postát, 1—3 hetenként. Mise után mindenki a plébánián gyülekezik, és ott felolvassák a levelek címzettjeit. Mivel azonban a külső állomásokkal nem volt rendszeres érintkezés, előfordult, hogy egy misszionárius megbetegedett és meg is halt, mielőtt a főállomáson tudták volna. Ezen segíteni kellett. A püspökünk elment Amerikába, és vett a hadseregtől kiselejtezett rádióadó—vevő készülékeket. Ezzel aztán lehetővé vált az összeköttetés egymás között. Minden reggel 8-kor kezdjük hívni egymást, és minden fontosat meg tudunk egymással beszélni. Ezzel már nagyon sok életet megmentettünk.

Hogy kerültem ide? Az Isteni Ige Társaságában az a szokás, hogy minden évben kiosztják a jelentkező íveket a misszióra. Én mindig jelentkeztem, és első helyen Új- Guineát írtam. Ezt találtam a legprimitívebb országnak a világon, ahol a folyóiratok szerint még emberevő törzsek is vannak. 1951-ben aztán útnak is indulhattam. Hosszú és romantikus utazás után egy év múlva megérkeztem Sydneybe. Egy hétig nézegettük Ausztráliát, aztán ismét hajóra szálltunk a pápuák földje felé. 3 hét múlva meg is je-