Szolgálat 38. (1978)
Eszmék és események - Magyar testvérek a nagyvilágban
Vasárnap, talán hét közben is, eljövünk a templomba, főleg a szentmisére. Nem azért, mintha „jó keresztényeknek“ tartanánk magunkat, nem is mintha ezért nem tudom miféle jutalmat várnánk. Hanem mint bűnösök, akik erőre szorulnak. Krisztus asztalához járulunk — nem jutalomképp vesszük őt magunkhoz, hanem úgy, mint az éhezők, akik e nélkül az eledel nélkül nyomorultul elpusztulnának. És főleg azért jövünk a misére és az Úr asztalához, hogy nézzük őt és ellessük tőle a tiszta szolgálat szellemét. Hiszen akárhányszor már évek óta veszünk részt a szentmisén, de ha magunkba nézünk, meg kell vallanunk, hogy még igen-igen messze vagyunk ettől. Ami a szentmise csúcspontján elhangzik: „... ez az én testem, mely értetek adatik“, „ez az én vérem . . . mely értetek és sokakért kionta-tik“: ez az „értetek" szócska, ez a kereszténység. Ez a lényeg. Isten adjon erőt hozzá. Anton Ginöl MAGYAR TESTVÉREK A NAGYVILÁGBAN Nagyon szerettem a magányt, már kicsi koromban is. Szegény mamámnak nagy gondot okoztam, mert elbújtam valahol a padláson, erre-arra, és órákig eljátszottam a kukoricában, nem hiányzott nekem senki. Nagy nehezen találtak meg. Később jártam Szegeden a jezsuita kollégiumban. Minden nagyon tetszett, azok a boltíves folyosók stb. A könyvtárból a szentek életét olvastam. Nagyon megszerettem Szent Teréziát. Aztán Szent Terézke kezdett rám nagyon hatni. Sok mindenre válaszolt nekem. Fájt, hogy akkor a felnőttek lenézték azokat, akik imádkoznak és vallásosak. (1929 táján vagyunk). És ahogy a szentek életét akkor megírták, a jámborságuk majdnem mind olyan lehetetlen volt. Szent Terézke modern leány. Utazott világszerte. És nemcsak imádkozott, de valahogy másképp, mélyebben, tökéletesebben. Kerestem valami választ a kérdésekre. Valami hiányzott, nem értettem meg igazán, hogy mi, de szenvedtem miatta. Jezsuitákkal úgy kerültem össze, hogy azok jöttek a városba. Az egyik azt mondta, kármelita hivatásom van. Akkor belefeküdtem a kármeli szentek tanulmányozásába. írtam Győrbe. Elküldték nekem a kármelita szabályokat. Egyes dolgokat nem tartottam időszerűnek, de jobban megértettem, mi a Kármel. Édesapám haliam sem akart az .egészről. Elmentem és megnéztem. Minden nagyon tetszett. Miklós atya, a prior kérdéseket tett föl: akarok-e pap lenni. Mondtam: nekem mindegy, hogy söprők, mosogatok vagy tanulok, én már megérkeztem. Semmi kívánságom több. Én innen nem megyek el. A legjobban a szerzetesi családi élet tetszett. Mert lehetnek a szerzetesek szentek, akár kanonizált szentek is, de igazi kármeliták sose lesznek a testvérek nélkül, mert akkor már nem családias. Beszélgettem Marcell atyával, és megsúgta: ő is valamikor testvér akart lenni. Hála a jó Istennek, az elöljárók nem engedték. Ö nekem megengedte. — Később aztán néha fölmerült, nem lenne-e jobb, ha pap lennék. Talán több jóra lenne alkalmam. A rendfőnököm fölvetette, csináljon-e nekem tonzurát. Mondtam, nincs annyi iskolám. És van, ahol a testvér jobban boldogul. Missziós hivatásom is még Szegedről származik. Ott volt a missziós folyóirat, az akkor nagyon jól ment. Kiment P. Szajkó Kínába, hosszú szakállal, az nekünk mint gyerekeknek nagyon tetszett. Győr után szakács és amolyan mindenes voltam a keszthelyi házban. Lucián kartestvér, a legépületesebb újonctársam, útban rendünk bölcsője, a Kármel-hegy felé, ott töltött egy fél napot. Meglátogatott a konyhában, és meghívott oda. A házfőnök Brokárd atyával elkísértük az állomásra. Az úton erős célzásokat tettünk a kármelhegyi viszontlátást illetőleg. Atyánk tréfának vette, és így szólt: ha keli egy „rossz testvér“, írjanak, és küldjük ezt a kistestvért. Fogalma* sem volt, hogy tréfás üzenetének egy életre szóló jelentősége van. Nekem nem kellett sok, hogy hithir78
