Szolgálat 38. (1978)

Eszmék és események - Ngilekiro hatodik jelentése püspökének (Kurt Benesch)

De én nem akarok válaszfalat, hogy beszélhessenek egymással, kérdezhessenek. Minden kunyhóban van egy helyiség, amelyben látogatókat lehet fogadni, megvendégelni. Ennélfogva ellenőrzőkártyák bevezetésében egyeztünk ki, és most mindenki nyugodtan maradhat, ameddig akar. Otthon a legraf- fináltabb elektronikusan beállítható ülőbútoraik vannak, de nálunk órákig elülnek a kemény földön. „Néger törökülésben“ — mondják magukról, és örülnek. Furcsa teremtések!

Megvallom, az elején nagyon féltem, és mindig föltettem magamnak a kérdést: nem üt-e majd ki az anyagiasság ragálya a mieinken is? Lesz-e elég ereje hitüknek, hogy felolvasszák és fölmelegítsék itt a megfagyott életet? Vagy hagyják, hogy elkápráztassák őket a civilizáció kincsei? Most már nem félek. A 20. században, amikor a konzumnak még volt valamelyes emberi arca, amikor még nem volt minden olyan végsőkig szabályozott és embertelen —, akkor talán még fennállt volna ez a veszély. De most már csak szánalmat éreznek ezek iránt a sápadt, érzelmet alig ismerő látogatók iránt, akik minden természetes megnyilvánulásnál tágra nyitják a szemüket, mintha valami világcsodát látnának: amikor anyáink szoptatják a gyereküket vagy imádkoznak velük, amikor este kiülünk a térre és beszélgetünk, ahelyett, hogy a televízióba bámulnánk. Vagy amikor fiatal fafaragónk a nagymamájával törődik, akinek csöpög a nyála, enni ad neki, letörli a száját, míg csak boldogan vigyorogni nem kezd, — ahelyett, hogy lerázná a nyakáról és elküldené valahová. A legjobban persze akkor csodálkoznak, amikor az istentiszteletünket látják. Bármilyen döly- fösek, bármennyire felsőbbrendűnek tartják is magukat, ilyenkor olyannak látom őket, mint éhes gyerekeket egy kolbásszal teli kirakat előtt.

A piacon aztán, amikor kéziszőtteseink, fazekaink, ezüsttárgyaink között turkálnak, megint olyanok, mint rendesen. Minél többet akarnak mohón megszerezni, pedig a lelkűk mélyén rég tudják, hogy hamarosan semmit sem fog már jelenteni nekik. Úgy látszik, ebben már nagy a tapasztalatuk. Az egyik lány a mieink közül egyszer ezt mondta: „Szeretném beleszőni minden szeretetemet és örömömet abba, amit csinálok. Hadd legyenek vidámabbak, mikor a színeket látják. Akkor majd Isten után is kérdezősködni fognak. Azt hiszem, az ember csak akkor kérdez Isten után, ha boldog vagy boldogtalan. Ezek a nagy érzések tőle származnak belénk, mint az ő képmásaiba, ismerik őt és keresik őt. De ezek az emberek, akiknek, mint mondják, „semmi bajuk“, akiknek kényelmetlen és félelmetes fájdalom és öröm, akik olyan eltompultak és laposak lettek, mint egy lepényhal, ezek nem érezhetik meg az Istent sem. Mégis talán legalább egy kis örömöt éreznek, ha beszövöm ide, és az jó lenne kezdetnek."

Nagyon boldog vagyok az emberekkel, akiket küldtél, püspök testvér.

Probléma természetesen még akad elég a falunkkal. Itt van mindjárt a gondnokunk. Nem képes megérteni, ha valamelyik kézművesünk azt mondja: mára eleget dolgoztam, most énekeim akarok. Különbérrel próbálja becsalizni, mert a kereslet változatlanul nagy, és ha ez sem használ, majc^ megbolondul. „Ti szerény idióták!“ — ordítja ilyenkor.

74