Szolgálat 38. (1978)

Minden népnek

MINDEN NÉPNEK

Az Egyház földi arca magán viseli a különböző korszakok jegyeit. Az Ige-Mag ugyanaz, a Lélek éltető melege sem változik, de más a népek talaja, más a korok időjárása és más a szolgák sürgése-forgása. Pétert a pogányok „tisztátalansága“ zavarja, jóllehet nem tagadhatja meg a keresztvizet azoktól, akiket a Lélek megszentelt (Csel 10,15.47). Pál pedig, miközben egyik országból a másikba vezeti a Lélek, gyötrődik a kiválasztott nép sorsa felett, remélve, hogy „vétkükből inkább üdvösség fakadt a pogány oknak, hogy vetélkedésre sarkallja őket“ (Róm 10,11). Benne találják példaképüket a Patrikok, a Bonifácok, a Gellértek, a Xavéri Ferencek s az utolsó háromszáz év ezer meg ezer névtelen hithirdetője. Volt, aki egyszersmind letelepedésre próbálta rávenni a nomád törzseket, a betegeket gyógyította, vagy mint a pápa követe lépett fel? Miért ne használhattak volna fel minden jót Krisztus dicsőségének hirdetésére? Miért ne akartak volna görög lenni a görögökkel, zsidó a zsidókkal?

Az Egyház ereiben ma is Krisztus Vére lüktet, ha külső vonásai változnak is. A világtörténelemben véget ért egy korszak: a kolonializmus. A föld minden népe nagykorú kíván lenni. De ez nem változtat sem az evangelizálás kötelezettségén, sem annak első lépésén: a jóhír elvetésén, a gyenge hajtások fejlesztésén — a missziós munkán. Hisz Pál sem akarta gyarmattá tenni a rómaiakat, s az athéniek kultúrája sem volt alacsonyabb, mint a zsidóké. Ha megszűnnék vagy megszűnőben is lenne a nyugat-európai országok kulturális fölénye, az nem változtatna az Egyház missziós küldetésének tudatán; legföljebb még inkább az Isten kegyelmében kellene bízniok az örömhír hirdetőinek. S esetleg más világrészekről rajzanak majd ki a hithirdetők.

Ez a meggyőződés sugárzik a II. vatikáni zsinat döntéseiből. „Ezért (az Egyház) magáénak vallja az apostol szavait: Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot (lKor 9,16), s küldi is szüntelen igehirdetőit, amíg teljesen ki nem épülnek az egyházak, s ezek egymaguk is folytathatják az evangélium hirdetését“ (LG 17). Az Egyház küldetéstudatának (missziójának) kifejezői a „missziók“. Általában azokat a sajátos vállalkozásokat nevezzük így, „amelyeknek keretében az evangélium hirdetői az egyháztól kapott küldetéssel elmennek az egész világra, hogy . . . hirdessék az evangéliumot és meggyökereztessék az egyházat a Krisztusban még nem hivő népek és népcsoportok között“ (AG 6). A zsinat kiemeli, hogy a misszionálás, Krisztus jóhírének sugárzása az egész egyház feladata, s ugyanakkor hangsúlyozza, hogy egyesek külön is

3