Szolgálat 38. (1978)
Tanulmányok - Medvigy Mihály: A licenciátus-intézmény mai szemmel
pásztorkodóvá lett magyar pálosrend 130 házának tagjait is számítanunk kell — rendszeresen kirajzottak a környékre, és kapcsolatot tartottak a hívekkel, részben igehirdetés és gyóntatás, részben alamizsnagyűjtés által. A koldulórendek világszervezetek lévén, a hazai zárdák lakói közt akárhány világot látott és egyetemi műveltségű szerzetespap akadt. Ez az egyházi gyöngyélet hazánkban csaknem egycsapásra, néhány évtized leforgása alatt szinte teljesen az ellenkezőjére változott. A régi berendezkedést elsöprő hullámok egyrészt keletről, másrészt nyugatról zúdultak az országra. A török meghódította a terület nagyobbik felét, a püspöki kar elvérzett Mohácsnál; a reformáció rohamos terjedése pedig elnéptelenítette a zárdákat. Akárhány szerzetes elöljáró is, mint például a sárospataki ferences házfőnök Kopácsi István, a lutheri mozgalom vezető tényezője lett. A török — a közhiedelemmel ellentétben — nem üldözte a keresztény vallást. Elvben türelmes volt hozzá, de éreztette vele az iszlámhoz mért alsóbbrendűségét. Bulgáriában a legmagasabb keresztény templomnak is alacsonyabbnak kellett lennie a legkevésbé magas mecsetnél (a keresztény lakosság ezért a földbe mélyeszt- ve építette templomait). A hódoltsági magyar területen a romlásnak indult templomok helyreállítása a török hatóság engedélyéhez volt kötve, amit rendszerint csak hosszas huzavona után adtak meg; és ha a kijavított épület valamivel nagyobbra sikerült az eredetinél, kíméletlenül lerombolták az egészet. A papság, ahol megmaradt, működhetett: az egyházmegyés klérus és a protestáns lelkipásztorok egyaránt; bár a török örült a keresztényeket gyengítő vallási megoszlásnak, és a bégek inkább kegyelték a prédikátorokat, mint a katolikus klérust, amelynek király-ki nevezte főpásztorai ellenséges területen, akárhányszor épp Bécsben éltek. Igaz azonban, hogy a török kormányzat szerette könnyen áttekinteni a helyzetet, és olykor csak egyféle nem-katolikus igehirdetők működését tűrte meg valamely területen. A szerzetes-együttélés nem volt biztonságos, mert ahol elvihető értéket sejtettek a fosztogatók, oda rátámadtak. Ám a kolduló barátok létét és kóborlásait, mint afféle keresztény dervisekét, a törökök megértették, és elnézték zárdáik működését Szegeden és Gyöngyösön, majd Kecskeméten és Pesten is. A szegedi házfőnök 1648-tól a Csanádi püspök helynöke volt. Elenyésző kivétellel szintén barátok — balkáni ferencsesek — voltak azok a felszentelt püspökök, akik éppen nem veszélytelen kőrútjaikon kiszolgáltatták a bérmálás szentségét, és nagyritkán papot szenteltek. Számos bátor jezsuitáról is tudunk, akik hajlandók voltak a hódoltsági területen önként megtelepedni. Belgrádban 1612 óta állandóan tartózkodott kettő, akik apostoli útjaikon Kalocsáig és Temesvárig jutottak. Pécsett mint a távoli megyéspüspök helynökei működtek, időnkint joghatósági súrlódásban a pápa küldötte vándorló felszentelt püspökkel. A pécsi jezsuita település körülbelül egyidős a belgrádival, és megérte a felszabadulást. A török tűrte birodalmában az orthodox egyház főpapjait, sőt meghódított nemzetük született vezetőit és képviselőit látta bennük. Megválasztásukba természetesen beleszólt, beiktatásukból hasznot húzott, és népi zavargások 3 33
