Szolgálat 38. (1978)
Tanulmányok - Evangelizálás a fejlődő népeknél (Szerkesztőség)
komolyan vesszük az evangéliumot, akkor ma nem tehetjük meg ezt többé. Jézus Krisztus nem saját magának akart dicsőséget a világ nélkül, hanem azért imádkozott, hogy „ahol én vagyok, ők is ott legyenek“. Ugyanígy az egyház is, mi is csak akkor találhatjuk meg üdvösségünket, ha a magunk módján mi is hirdetjük az örömhírt a mai világnak. EVANGELIZÁLÁS A FEJLŐDŐ NÉPEKNÉL A missziós munkát sokan olyan életnek gondolják el, amely a képzeletnek dús táplálékot ad. A mindennapi próbálkozások s kísérletek döcögőse mintha nem tartoznék azok életéhez, akik elhagyták hazájukat, s merész lépéssel idegenben, más nyelvek és szokások között hirdetik Krisztust. Elfelejtjük, hogy a bennszülöttek otthon vannak, a mindennapot kell nekik krisztusivá alakítani. Nem gondolunk arra sem, hogy a misszionárius emberi eszközök segítségével ébreszgeti azok szívét, akik még nem hallottak az evangéliumról, s növeli a hitet azokban, akik már találkoztak Krisztussal. Elvont tanulmány helyett itt elsősorban magyar misszionáriusainkat engedtük szóhoz jutni. Tőlük akartuk hallani, tőlük ellesni az evangelizálás mai útjait, nehézségeit a fejlődő népek között. Jó első kézből látni, hogyan ecsetelik életüket, működésüket „a lélek napszámosai“. 1) Ha minden igehirdetés tanúságtétel, első helyen annak kell állnia, amit W. Büblmann „maradandó tanúságnak“ nevez: a szeretet gyakorlásának. (Wo der Glaube lebt. Einblick in die Lage der Weltkirche. Herder 1974.) Ezt a nyelvet mindenki megérti, erre mindenki felfigyel. S bár a kórházakat, árvaházakat stb. sok helyen már állami szervek veszik át, ma is rengetek feladat várja jó szamaritánusát. Hogyan kerültünk ki Brazíliába? 1936/37-ben Domitrovits József szalézi atya (a későbbi missziós püspök. Szerk.) hazalátogatott Magyarországra. Egyik célja volt missziós hivatások toborzása. Akkor már 11 éve dolgozott Brazíliában, az amazonasi missziós területen. A jó Isten akként intézte sorsát, hogy súlyos betegséggel a szombathelyi városi közkórházba került. Ott 60 Annunciata nővér dolgozott. József atya megszerette a nővérek munkáját. Megkérdezte: nem volna-e kedvük misszióban dolgozni? Kedvező válaszuk után a rend általános főnöknőjéhez fordult. Nővéreket kért a lepratelepre. Hyacinta anya válasza: „Kongregációnk szabályunk értelmében nem missziós rend. Megpróbálom: körlevelet küldök házainkba. Ha akadnak önként jelentkezők, teljesítjük kérését.“ Úgy is tett. Harminc önként jelentkező nővér közül ötöt választott ki a rendi tanács. 1937-ben érkeztek Brazíliába. Nehéz volt a kezdet. Más nyelv, más nép, más éghajlat. A jó Isten mindenhez adott kegyelmet. 1948-ban másik hat nővért küldött ki a rend. Domitrovits atya segítségével Ananindeuában anyaházat építettünk iskolával egybekötve. A jelenben az iskolának 700 növendéke van, száz bentlakóval, óvodától tanítóképzőig. Az első főnöknő még él. 82 éves. Tíz évig dolgozott szíwel-lélekkel a lepratelepen. Mozgékony. A munka embere és az imáé. Még sokat szeretne dolgozni a lelkekért, de szíve nem engedi Alázatos, áldozatos. Élő minta- és példaképünk. Tersár Erzsébet nővérünk, aki 1908-ban született Jugoszláviában, fiatalon belépett hozzánk Szombathelyen, örök fogadalmainak letételp után, mint Koronáta 23
