Szolgálat 38. (1978)

Tanulmányok - Josef Neuner: Mit jelent az örömhír a fejlődő országoknak?

nak, tettnek és életnek összhangban kell lennie. A hangsúlyok változhatnak, az üzenet ugyanaz marad.

Jézus az ő küldetését bűnbánatra és megtérésre való fölhívással kezdi. Csak lassanként vált világossá követői előtt, hogy ez a belső megújulás magával Jézus személyével áll kapcsolatban. Nemcsak az Isten országának eljöveteléről szóló jóhírben kellett hinniük, hanem magában Jézusban. Még egy további lépés volt szükséges, míg tudatára ébredtek, hogy új közösséget alkotnak, amelynek a középpontja Ó. Ez valójában csak Jézus feltámadása után vált előttük világossá. Vázlatosan tehát úgy mondhatnánk: Jézus először a belső megújulásra szólított, azután saját magához hívott, végül pedig az egyházba. Persze ezt a három lépést nem szabad három különálló dolognak tekinteni, hanem fokozatos feleletnek arra a kinyilatkoztatásra, amelyet Isten az ó Fiában adott, Jézus Krisztus titka folyton növekvő megtapasztalásának. De a három lépés sorrendje figyelemreméltó és jellemző.

A misszió újabb történetében ezek a lépések gyakran fölcserélődtek. A misszionáriusoknak „pogányokat kellett megtéríteni“, ami a gyakorlatban egyszerűen azt jelentette, hogy új tagokat nyernek meg az egyháznak. Természetesen tanították az újkeresztényeket, de döntő céljuk a keresztény közösség növekedése maradt. Ezeket a fáradozásokat nem szabad egyszerűen elítélnünk. Sok ember sohasem talált volna el a belső megújulásra, ha nem közösségben lirányították volna errefelé őket. (Gondoljuk pl. csak a germán és szláv törzsekre, amelyek vezetőik irányításával lettek keresztények, és csak lassanként alkottak keresztény nemzeteket.) De a mai világban sok területen már alig lehetséges ilyen tömeges térítés. Legföljebb kevéssé jellegzetes vallási hagyományokkal és szigorú törzsi szervezettel rendelkező népeknél. De a nagy világvallások híveinél sokféle okból alig elgondolható. Ráadásul kevésbé is hat a mai emberre, akinek igen nagy érzéke van a személyes döntési szabadság és felelősség iránt.

Nem kell-e hát a teológiának a misszionáriusokat segítenie, hogy ilyen körülmények között megint fokozottabban kövessék Jézus útját: Felhívás a belső megújulásra és nyílt készségre Isten üdvözítő tette iránt? Ez a megújulás nemcsak az egyes ember, hanem az egész társadalom ügye. A társadalmi, gazdasági, kulturális életnek emberméltóságra, igazságosságra, tisztességes magatartásra kell alapulnia. Kölcsönös felelősséget kell ébreszteni, becsületnek kell érvényesülnie a közéletben és minden viszonylatban. Mindez sokkal többet tartalmaz, mint egyfajta „szekularizált evangéliumot": a megtérésre szóló felhívás gyakorlati, egészen konkrét alkalmazásáról van itt szó, úgy, ahogy Keresztelő János tette (vö. Lk 3,10-14). A kereszténységnek ma is az új társadalom kovászává, az emberiség újjászületési folyamatának nyugtalanító lelkiiismeretévé kell lennie. Nemcsak számolnunk kell az egyház új tagjait (bár persze az egyháznak számszerűleg is növekednie kell), hanem az üzenetnek jelentőssé kell válnia a világ számára. Nem túlságosan intellektuális-e sokszor a beállítottságunk az evangéliummal szemben? Egyoldalúan szavakra: tanítás21