Szolgálat 37. (1978)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Életfeladatunk, az evangelizálás
a reménységünknek, és mi Krisztus szellemében felelünk meg, akkor a talán nagyon rövid, nagyon egyszerű, az alkalomhoz simuló felelet az evangélium hirdetése. Természetes, hogy nem mind ugyanazon a szinten szolgáljuk az evangélium terjedését. Miint Krisztus misztikus testének minden életmegnyilvánulása, az evangélium szolgálata is szervesen differenciált tevékenység, amelyet mindenki saját egyéni hivatása szerint gyakorol. Van olyan tag a Testben, amelynek feladata a tanítás, és azért megkapja hozzá a karizmát; ha tőle telhetőleg közreműködik vele, hűen és hatékonyan tudja hirdetni az Igét. Van, akinek az a hivatása, hogy egyszerre hallgassa és tolmácsolja is a tanítást. A tanító Egyház és a tanuló Egyház (a hierarchia és a hívek) viszonya nem abban áll, hogy az egyik csak tanít és a másik csak passzívan tanul. Minden tag aktív; de van, aki vezetve működik, és van, aki vezetettem Azonban még ez a megkülönböztetés sem kizárólagos. A nagy egyháztanítók nem taníthattak volna édesanyjuk szava, iskolamesterük oktatása, lelkipásztoruk gyermekkorban hallgatott prédikációja nélkül. De az is igaz, hogy az édesanyák, az iskolamesterek és a lelkipásztorok a maguk részéről, anélkül, hogy tudnák, régebbi nagy egyháztanítók szavát visszhangozzák. Az egész Egyház állandó vérkeringése az evangélium befogadása és továbbadása; az egész Egyház közösségi élete az evangélium terjesztése. A keresztény élet a maga teljességében „evangelizál“. A kör bezárul Az 1974-es püspöki szinódus előkészítése során nem egy befutó emlékirat erősen, polemikus éllel hangsúlyozta ezt az utolsó mondatot. Ha a század első felének túlzott intellektuaíizmusa csak ismeretközlést látott az evangélium szolgálatában, az utolsó esztendők harcos antiintellektualizmusa hellyel-közzel az ellentétes végletbe lendült. Volt, aki csak az élet spontán, szerves egészét tartotta evangelizálásnak, és annyira magasztalta a társadalomépítő erőkifejtés evangéliumi értékét, hogy csak kicsinylőfeg tudott beszélői arról a tevékenységről, aminek célja a keresztény világnézet kiépítése, megértése, tolmácsolása, hirdetése, védelme. Az 1977-es püspöki szinódus iratainak olvasása közben más hangnem üti meg a fülünket. Nemcsak evangéliumi világformálásról, hanem az evangéliumi igazság továbbadásáról is van szó. Nemcsak az életet akarják evangéliumi szellemben értelmezni, hanem hangoztatják, hogy az Egyház tényeket is közöl, igazságokra is tanít, ismeretrendszert is továbbít, megállapított szövegeket vés a hívek emlékezetébe, és a minden hívőt megillető hivatás keretei közt megjelöli a püspökök és munkatársaik sajátos szerepét is. A történelem rendesen az egyik végletből a másikba lendülő inga pályáját követi. Ezt a görbét írja le a dogmafejlődés is: egy tévtan elvetése rendesen a homlokegyenest ellenkező eretnekség veszélyét rejti magában. De míg az egyes kultúrák és társadalmak nem egyszer hajótörést szenvednek, mert a 11
