Szolgálat 37. (1978)
Halottaink - Kerényi Lajos Olaf OSB (ha)
KERÉNYI LAJOS OLAF OSB (1912—1977) 1912. okt. 8-án született katolikus tanítócsaládból a Sopron megyei Kapuvárott. Többször emlegette, hogy nemcsak szülőhelye, de családjának ősi neve: Kránicz is kapcsolatban van a határt őrző besenyő ősökkel. A norvég szent király, Olaf neve viszont, amit a beöltözéskor kapott, nagyon illett nordikus testalkatához és kimért, hűvösnek látszó megjelenéséhez. A szombathelyi premontrei gimnáziumban elvégzett hat év után bencésnek jelentkezett. De mindig tisztelettel és hálával gondolt vissza premontrei tanáraira. Pannonhalmi oblátus éveiben prefektusa, Szelecz Arnold (aki mellett most pihen) és novicius- mestere, Niszler Teodóz volt legnagyobb hatással lelki és szellemi fejlődésére. 1931- ben öltözött be, 1937-ben szentelték pappá. Magyar—latin szakos tanári oklevelének megszerzése után első beosztását a pápai gimnáziumba kapta. Kezdetben félt Pápától, de hamarosan megszerette, a pápaiak is őt. Mert nemcsak a szűkebb Rábaköz gyermeke volt, hanem valódi dunántúli lélek, aki értett ahhoz, hogyan kell a különböző kultúrájú emberekkel beszélni. Hivatástudata világosan állt előtte; életét és tevékenységét valóságérzék, önzetlenség, felelősségtudat, emberismeret, a kiegyezés művészete, becsvágy, de ugyanakkor önuralom és elvszerúség jellemezte. Ismerte és szerette a magyar népet, nemcsak Kapuvár környéki rokonsága és vakációs tapasztalatai révén, hanem tanulmányai alapján is. Pápán virágzott ki az ifjúság iránti rajongó szeretete is. Főként a magyar nyelv tanításában vigyázott a nyelv tisztaságára, helyességére; magyarosságra, pontosságra szoktatta növendékeit is. A nyelvhelyesség iránti figyelme írásaiban is megmutatkozik. Amikor átvette a „Pápa és vidéke“ szerkesztését, azonnal meglátszott a lapon szelleme és keze hatása. Mint házgondnok, felejthetetlen napokat tudott szerezni rendtársainak. De a háború vége felé mint tábori lelkészt kórházi szolgálatra hívták be. Hadikórházávail együtt került nyugatra. A bajorországi Beuron kolostora adott neki új otthont; lelkivilága itt új ihletet nyert, amit később Sao Paulo-ban mint noviciusmester kamatoztatott. A művészetek iránti fogékonysága is mély hatásokat kapott itt. A Sao Paulo-i új kolostor és Szent Imre kollégium évekig tartó közös tervezgetésénél sok hasznát vette ezeknek a meglátásainak. Mindig tekintéllyel szólt esztétikai kérdésekhez. Pár hónapi beuroni tartózkodás után, 1947. aug. 13-án érkezett meg Sao Paulo-ba. Itt már a háború előtti időktől működő rendtársai örömmel fogadják, s két hét múlva már ő mondja a Szent István-napi szentmisét és beszédet. Halála évében volt tehát ideérkezésének 30., pappászentelésének 40. és főlelkészségének 15. évfordulója. Ennek nyilvános megünneplésére betegsége miatt már nem került sor. Brazíliai rendtársai között azonnal megtalálta helyét és munkáját. Hamarosan átvette a Délamerikai Magyar Hírlap szerkesztését, megszervezte a vasárnapi magyar rádióórákat, és erőteljesen bekapcsolódott a lelkipásztori munkába. Mint brazíliai magyar főlelkész kiadta a Pax c. kőnyomatos egyházközségi lapot hívei részére. Szelleme állandóan mélyül, érdeklődése egyre inkább a lelkiekre irányul. Ezt már a DMH-ban is figyelemmel kísérhetjük, amelynek szerkesztését 1967-ben adta át utódjának. Ennek évkönyveibe értékes tanulmányokat írt. Az utolsó volt: „Egy magyar bencés egységmunkája: Guzmics Izidor bakonybéli apát“ (1967). Neki is főcélja volt a magyar és vallási alapon nyugvó egység megteremtése. Ezen a téren szép és maradandó sikereket ért el. De támadások is érték. Voltak kételyei, aggodalmai, sötéten látó pillanatai is, főleg betegsége idején. Vágyait és álmait sem sikerült mind megvalósítani. Talán legnagyobb bánata volt, hogy egyházközsége központi kápolnáját és a Szent Imre-házat nem sikerült felépítenie. Életvitelében mindig szem előtt tartotta noviciusmesterének tanítását a „kis dolgok fontosságáról“. Szobájának, irodájának berendezése, írásai, öltözködése, megjelenése mintaképe volt a választékosságnak és rendezettségnek. 101
