Szolgálat 36. (1977)
Eszmék és események - Magyar testvérek a nagyvilágban
Az én Igém nem jön vissza üresen (gyümölcs nélkül), amit akartam, azt végrehajtja, ez az én Igém (szám) gyümölcse: Béke, békéi a közelieknek meg a távoliaknak is! (Iz 55,11) Szent Pál is erről a gyümölcsözésről beszél a galáciai híveknek: a jó gyümölcsöt a Szentlélek gyümölcsének nevezi: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség“, s az utolsó, mintegy a feltétele az egésznek: az „önmegtartóztatás“, lemondás, amely a növekvést, a fejlődést, a gyümölcsözést segíti. Ez mutatja meg leginkább, mennyire, milyen mértékben szolgálunk Istennek: ha a feltételeket, korlátokat, azaz az ö terveit ismerjük. Erre vezet a Szentírás szava, a próféta intelme. Életünk gyümölcse éppen a Szentlélek gyümölcse. Erre a nagy munkára hív bennünket az Ö Igéje: tá- voliakat s közelieket egyaránt. Különbség nélkül mindenkit! Ábri Gyula, Nagoya MAGYAR TESTVÉREK A NAGYVILÁGBAN* 1975-ben töltöttem ötvenedik szerzetesi évem a Frattocchie trappista házban, Rómában. Budapesten születtem 1889. szeptember 30-án, Szent Jeromos napján. Bizonyára ezért kaptam a szerzetben a Jeromos nevet. Édesapám gyárban dolgozott, szakképzett esztergályosként. Egy fiú- és két lánytestvérem volt. Árván maradtunk apai részről, amikor három éves voltam. Édesapámat egy nap alatt elvitte a kolerajárvány. Édesanyánk házmesterséget vállalt, hogy eltartsa és iskoláztassa a négy gyereket. Én a Vérmező közelében, az Attila utcába jártam iskolába. 1897-ben édesanyánk is meghalt. Árvaházba kerültünk. Én a Szent József árvaház lakója voltam 14 éves koromig. Majd egy nagybátyám magához vett mesterséget tanulni. Szomorú, hallgatag gyermek voltam, meleg családi szeretet hiányában. Többféle szakmában inaskodtam, minden városban, ahol megfordultam, kitanultam egy mesterséget: Pozsonyban a szőlészetet, Budapesten a kertészetet, Budafokon a borkezelést, úgyhogy képesített szőlész, kertész és borász lettem, ahogy akkoriban mondták: szakavatott vincellér. Húsz éves koromban elszegődtem az Eszterházy-birtokra segédpincemesternek. Alig hat hónapi munka után behívtak katonának. 1910-től 1914-ig szolgáltam a monarchia hadseregében, megjártam Bécset és Triesztet. Néhány hónappal leszerelésem után kitört a háború. Azonnal behívtak, és mint a 32. ezred 1. századának katonája, elsőként léptem szerb földre. Innen az orosz frontra irányítottak. Szeptemberben fogságba kerültem. Sok más társammal a távoli Szibériába, Irkutszkba kerültem. Itt ért az 1917-es forradalom. A hadifoglyokat felszólították, végezzenek szakmájuknak megfelelő munkát. Ez nekem nem volt nehéz. Bekerültem a katonakórházba, és ott munka közben sajátítottam el a kovács, a lakatos, a fűtő és a pékszakmát. Kezdtem oroszul tanulni, aztán eszperantó könyvre tettem szert, sőt belefogtam a francia és az angol tanulásába is. Nemsokára a tiszti tábor kertésze lettem, hasznos konyhakertet telepítettem a konyha körül. Hadifogságom 6. évében, 1920-ben megbetegedtem, és ekkor egy nemzetközi egyezmény értelmében kicseréltek. így kerültem haza. Eredeti szakmámnak megfelelő munkát keresve, Kolozsvárott egy bornagykereskedő szolgálatába álltam. Itt nyertem el a pincemesteri fokozatot. Közben beléptem a ferences harmadrendbe, a Katolikus Férfiak egyesületébe. * Amilyen buzgó és kedves levelezők a szanaszét élő magyar nővérek, olyan nehéz volt szóra bírnunk a frátereket. Néhányat mégis sikerült. Most (három világrészből mutatkozik itt be egy-egy képviselőjük, három különböző rendből. Kérjük a többieket is, jelentkezzenek beszámolóikkal! 86
