Szolgálat 36. (1977)

Az egyház szava - A lelkiismeret (John Henry Newman)

Tudom, hogy a lelkiismeretnek ez a szemlélete nagyon más, mint ahogyan napjaink tudománya és irodalma, sőt közvéleménye rendszerint nézi. Azon a tanításon alapul, hogy a lelkiismeret Isten hangja; most viszont mindenfelé divat így vagy amúgy az ember alkotásának tartani. Persze szép számú alapos kivétel is van ez alól az állítás alól. Nem állítható sok — vagy a legtöbb — vallási testületről, még kevésbé teológusaikról és lelkipásztoraikról. Ha az anglikánok, presbiteriánusok vagy más vallásfelekezetek lelkiismeretről beszélnek, arra gondolnak, amire mi: Isten hangjára a természetben és az ember szívében, a kinyilatkoztatás hangjától megkülönböztetve. Egy belénk ültetett elvről beszélnek, amely megvan bennünk, mielőtt még bármi nevelést kaptunk volna, bár nevelés és tapasztalat szükséges az erősödéséhez, növekvéséhez és kellő formálódásához. A szellem egyik alkotóelemének tekintik, ugyanolyannak, mint pl. más eszmék megértése, okoskodó képességünk, rend- és szépérzékünk meg egyéb értelmi adottságaink. Akárcsak a katolikusok, azt tartják, hogy Isten létének és törvényének belső tanúja. Úgy gondolják, Istentől függ és nem embertől, mint ahogy egy földön járó angyal nem lenne a világi hatalom polgára vagy alattvalója. Akárcsak mi, ők sem engednék meg, hogy önmagánál elemibb részecskékre bontsák és ezekből állítsák össze megint. Sőt bár a lelkiismeretet nevezhetjük a szellem törvényének — aminthogy az is —, nem egyeznének bele, hogy csak ennyi és nem több: nem parancsoló szó, nem jár vele a felelősség, a kötelesség, a fenyegetés és az ígéret fogalma, olyan élénken, hogy ez megkülönbözteti természetünk minden más alkotóelemétől.

Jómagam legalábbis így értelmezem, mind a protestánsok, mind a katolikusok tanítását. A kötelesség szabálya és mértéke nem a hasznosság, sem a célszerűség, sem a „nagyobb rész boldogsága“, sem az állam java, sem az illendőség, rend és szépség. A lelkiismeret nem előrelátó önzés, sem a következetesség vágya. Hanem attól jövő követ, Aki a természetben és a kegyelemben egyaránt fátyol mögül beszél hozzánk, s képviselői útján tanít és vezérel. A lelkiismeret Krisztus őseredeti helytartója, felvilágosításaiban próféta, parancsoló jellegében egyeduralkodó, áldásaival és átkaival pap. Ha az Egyházban valaha megszűnhetnék az örökös papság, benne akkor is megmaradna és uralkodnék a papi elv.

A filozófia nagyvilágában ma üres szócséplés az efféle. Azt mondják nekünk, hogy a lelkiismeret csak a primitív, védtelen ember görcse; hogy parancsszava képzelődés; hogy maga a bűnösség fogalma, amelyet ez a parancs ránk erőltet, egyszerűen értelmetlen. Hisz hogy is lehetne akaratszabadság, hogy létezhetne következetes felelősség okoknak és okozatoknak abban a végtelen, örök hálózatában, amelybe tehetetlenül bele vagyunk bonyolódva? És ha egyszer nincs igazi választásunk jó és rossz cselekedet között, akkor miféle igazságszolgáltatástól kellene félnünk?

Ennyit a filozófusokról. Lássuk most, hogyan gondolkodik napjainkban a lelkiismeretről a közvélemény. Itt a szó épp olyan kevéssé tartja meg régi,

66