Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Nagy Ferenc: Az „új ember“ élménye és küzdelme
bá, újjá válni akarás. Valami célpontot, amely magára irányítja a keresésünket, mindenképpen találunk is. A probléma ott van: keresésünk eredményeképpen olyan valóság erőterébe kerülünk-e, amelyre érdemes ráhagynunk magunkat? megtaláljuk-e életünk igazi súlypontját? Keresztény hitünk ezt a középpontot a feltámadt Krisztusban jelöli meg. Szt. Pál kimondja, hogy új emberré a keresztség által a feltámadt Krisztus erejében születünk; sőt hogy az „új ember“ éppen a Feltámadott életében való részesedést jelenti. Ez nem magától értetődő, sőt hihetetlennek tűnő, kevéssé bizalomgerjesztő kijelentés; sokan nem is hiszik el. Azoknak viszont, akik szeretnék és hajlandók elfogadni, rámutat arra, milyen nehézségek akadályozzák ennek az újfajta életnek a megtapasztalását. Próbáljuk meg eszmélődésünket rétegekre bontani. Azt, hogy Krisztus feltámadt, és most testestül-lelkestül az Atya dicsőségében él, sem megérteni, sem elképzelni nem igen tudjuk; de ha elfogadjuk az isteni fétrend kimeríthetetlen gazdagságát, akkor nem látjuk abszurdnak; sőt lehetségesnek, szépnek, felemelőnek tartjuk, hogy az emberiét és a történelem egy darabja ezen az egészen egyedülálló módon részesüljön az isteni létben. A mi feltámadásban való részesedésünknek lesz egy végső fázisa: amikor mi is testi-lelki mivoltunk teljességében feltámadunk; „amikor majd Krisztus, a mi életünk (ismét) megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben“ (Kol 3,4). Már most el tudjuk gondolni, hogy a maga idején ennek a beteljesedésnek a megélése valami közvetlen, zavartalan, tiszta, minden elkép- zelhetőt felülmúló élmény lesz. Ott kezdődik a hitünket, gondolkodásunkat, képzeletünket komolyan szorongató probléma, hogy a feltámadás már most osztályrészünk, a feltámadt Krisztus már most a mi életünk: vele együtt máris feltámadtunk, máris életre keltünk (vö. pl. Kol 2,12-13); „minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt“ (Ef 2,5). Ennek elfogadása és valamiféle megélése roppant nehéz és problematikus. Az, hogy a feltámadt Krisztus valamiképpen belső alkotóeleme az evilági emberi egzisztenciának, pusztán emberi szempontból képtelenségnek tűnik; és ha Isten kegyelme megvalósítja is, állandóan a képtelenség képzetével kísért. Hasonló jellegzetessége van az Egyház misztériumának; az, hogy Isten kegyelme, Krisztus feltámadása valamiképpen azonosuljon olyan intézménnyel, amely emberekre van bízva, és a történelem útjait járja, valami egészen kísérteties vállalkozás, és állandó — lehangoló vagy döbbent csodálkozást keltő — meglepetésekkel szolgál. Krisztus feltámadásának bennünk élő és ható misztériumáról tehát azért nincs közvetlen, tiszta élményünk, mert teljesen meghaladja jelenlegi megtapasztaló képességünket. Ezeket a meggondolásokat egy másikkal is ki kell egészítenünk, hogy teljesebb képet kapjunk. Itt is Szt. Pál nyomán járunk. Krisztus feltámadása nem 44
