Szolgálat 35. (1977)
Tanulmányok - Csizmazia Piacid: Munka és élet
Munka és szerzetesélet. A szerzetesközösség nem egyszerűen gyakorlati célokra alakult munkacsoport; sokkal több annál: Krisztus-követésen, közös eszményeken alapuló életközösség. De ennek az életnek fontos eleme a közös célokért végzett munka: mind az intézményesen vállalt munkaterületeken végzett tevékenység, mind a közösség életmenetét biztosító házi teendők és szolgálatok. Nagyon időszerűen hangsúlyozta a zsinat és a pápa, hogy a szerzetesek is mind alá vannak vetve „az emberi munka közös törvényének“ ’ és kötelességük munkájukkal megkeresni a közösség megélhetésére és a rászorulók segítésére szükséges eszközöket. így lehetnek a munka keresztény értelmének élő tanúi a munka terhét, kíméletlen sodrát érző embertársak között.10 A munka, mégpedig a teljesértékű, komolyan végzett, nemcsak „jelképes“ munka, igen fontos a mai szerzetesközösség számára: fontos mint közösségformáló erő, és fontos mint apostoli példa és szolgálat. Közösségformáló erő, mert a szívesen vállalt és jól összehangolt munka, közös feladataival és élményeivel, mindennél inkább összefogja az egyéneket; alkalmat ad egymás segítésére, bátorítására és kritikájára, a különböző korcsoportok természetes összehangolására. Elsősorban a munkában alakul ki a határozott vezetésnek és az egyéni szabadság tiszteletben tartásának, az engedelmességnek és kezdeményezni tudásnak az a finom egyensúlya, amely egy igazi szerzetesközösségnek olyan fontos eleme. Az imádság- és eszmény-közösségnek a munka-közösség ad szilárd, tartós alapot. Világosan látott és készséggel vállalt munkafeladatok nélkül az egész közösségi élet ingataggá válik; és felbomláshoz vezethet, ha sokan csak minimális részt hajlandók kivenni a közös feladatokból, és kinek-kinek az egyéni érvényesülés fontos. — A szerzetesközösség munkája másrészt igazi apostoli példa és szolgálat lehet a világ előtt, amely nagyon sokszor nem érti a munka mélyebb értelmét. Apostoli példa, ha igazi keresztény értékeket sugároz: odaadást és megbízhatóságot, nem a kötelesség kicsinyes méricskélését; készséget és jókedvet, nem keserűséget és panaszkodást; az embertársak, elsősorban a kicsinyek és rászorulók szolgálatát, nem a mindenáron való pénzszerzés mohóságát. Tevékenység és belső csönd. Minél komolyabban és keményebben dolgozunk, annál inkább szükségünk van időnként csöndre, termékeny belső csöndre. Ez nem egyszerűen kikapcsolódás, pihenés, szórakozás, bár ezekre is szükségünk van. A belső csönd más: megállni tudás a teendők és gondok zűrzavarában; újra-töltekezés a csend és mélység titokzatos erőivel, hogy ki ne üresedjünk; belenézés önmagunkba és Isten arcába, mindabba ami igazán lényeges és maradandó. Enélkül a pillanatnyi gondok, izgalmak, vágyak és ösztönzések egyszerűen magukkal sodornak, a folytonos tevékenység mind jobban kiüresít, úgyhogy a munkát szinte gépiesen, lélektelenül végezzük. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi évtizedekben mennyire tudatossá vált sokfelé ennek a rendszeres, csöndes elmerülésnek igénye; különféle, főleg távolkeleti hagyományokon alapuló meditációs vagy önszug- gesztiós módszereknek százezerszámra akadtak követői. Keresztény ember 11
