Szolgálat 34. (1977)
Eszmék és események - Magyar nővérek leveleiből
rulók üdvösségéért. Még mindig betegállományban vagyok, bár a sekrestyében már végezhetek 1-2 órás könnyebb munkát (varrás, elrakódás a szentmise után stb.). Különben még feküdnöm és sétálnom kell. Olyan szép, hogy itt közvetlenül az Úrnak dolgozhatom. Egyedüli vigaszom, hogy most több időt szentelhetek Istennek, mint azelőtt. A neheze már mögöttem van, de érzem, hogy soha többé nem leszek teljes munkaerő, csak amolyan ötödik kerék. Erre „Fiat“-ot mondani sokkal több erő és bátorság kell, mint súlyos betegséget végigszenvedni. Csakis Isten tudja, milyen szívesen dolgoztam volna még. De Ö egyszerűen odaszól: „Elég — ne tovább!“ Kérem, támogasson imájával gyengeségemben, hogy gondtalanul, mint a gyermek, Isten kezébe vessem magam, teljes bizalommal, hogy Ö mindenkor a mi legjobb Atyánk. Tudom, megadja a szükséges kegyelmet, hogy mindazt elviseljem, amit tőlem kíván. Ő mindig a legjobbat akarja, ha nekünk fáj is. + — Itt dolgozom már 8 éve egy állami „pihenőházban“, idős férfiak és nők laknak benne, hatvanon fölül. Az egyik francia nővéremmel együtt ápolom őket, és dolgozom a dolgozó nőkkel együtt. Szeretem a munkámat, boldog vagyok, hogy az Úristent szolgálhatom a szegény öregekben és betegekben. Az ápoltaktól kapok néha pénzt jótékonyságra, így míg itt fogok dolgozni, lesz alkalmam önöknek küldeni egy kis segítséget. — Én mielőtt katolikus lettem volna, már kezdtem imádkozni a papokért. Legkedvesebb imám a Miatyánk és üdvözlégy Mária! Drága jó református Anyukámtól tanultam meg hét éves korom előtt. Akkor édesanyám meghalt, de Szűz Mária, édes égi Anyám szeretete megmaradt és megmarad a szívemben örökre. Imádkozzunk egymásért, hogy mindig közelebb jussunk Istenhez. — Szombathelyi vagyok, 1933-ban jöttem ide Salvert-ba (Franciaország), és több fiókházban működtem, konyhát vezettem. Többek között voltam a poitiers-i nagyszemináriumban 8 évig. 1970-ben visszajöttem, és most itt gondozom az öregeket, akik idejöttek befejezni életüket. Nyáron van sok nyaraló is, ezen felül vannak fiú- és lányiskoláink, árvaházunk. Kb. 300-an vagyunk, szép kis család. A házunk nagyon szép helyen van, van hozzá birtok, egy kis erdő, rét, egy nagy folyó. Volt nálunk már 9 magyar pap. — Már tíz éve, hogy itt vagyok Ausztráliában. Hat évig Brisbane-ben gyermekkórházban dolgoztam, mint ápolónövér, most meg itt Sydneyben az öregotthonban ápolom a betegeket. 300 öreg nénike van itt velünk, akiknek gondját viseljük. Heten vagyunk itt nővérek, a többi mind világi személyzet. Sok a tennivaló itt, csak a munkás kevés. + Már régen készülök életjelt adni magunkról a nagy libanoni zivatar után, és elmondani, milyen nagy kegyelme a jó Istennek, hogy életben tartott a sok veszedelem között. Az első háborús hónapokban a múlt év végén csak messziről láttuk és hallottuk Bejrút bombázását, de ez év kezdetén ránk került a sor, mert a haro kiterjedt az egész országra, a hegyek között is. A mi kis városkánk, Kahále, az autósztráda mentén fekszik, amely egyetlen nagy autóút Bejrút és Damaszkusz között. Elárasztották ágyúkkal, így mi igen veszélyes helyzetbe kerültünk. Elsőnek a mi intézetünk kapott éjjel egy óriási 155-ös bombát. Átfúrta a falakat, három nagy iskolatermet. Mi pár méterre aludtunk a földalatti folyosón. Itt volt elszállásolva két nappal azelőtt 50 család, olyan biztos menhelynek látszott. De hála Istennek másutt találtak helyet, különben ki tudja, hány áldozat lett volna. Fullasztó gáz árasztotta el az egész házat, a vízcsövek elöntötték a helyiségeket, a robbanások süvöl- tése borzalmas volt. Amint egy kis csend lett, kis kézitáskáinkkal otthagytuk a házat, és egy katonaautót találva, nagy veszélyek között a német nővérek kórházáig jutottunk. Pár nap múlva a kármelita atyák segítségével egy kis üres villát adtak a rendelkezésünkre Bejrút egy másik oldalán, ahol csend volt és maradt egész mostanáig. Ott éltünk át négy hónapot, mint a remeték. Mellettünk volt egy maro85
