Szolgálat 34. (1977)
Tanulmányok - Waigand József: Az ökumenizmus mint világmozgalom
hoztak döntő fordulatot az ökumenikus gondolkodásban. A közösen viselt szenvedések: életveszély, éhség, fogság, mentés, hajléktalanok fölkarolása, — testvéri szolidaritásban egyesítették azokat a hivő keresztényeket, akik korábban idegenül, értetlenül és talán ellenszenvvel éltek egymás mellett. A közös sors elválaszthatatlan baráti kapcsolatokat létesített, amelyek a háború után sem szűntek meg többé. Katolikus és protestáns lelkészek most már nem vetélytársaknak, hanem munkatársaknak érezték egymást. Azt lehet tehát mondani: az ökumenizmus terén ezek az évek nem külső eredményekben, hanem lélektanilag jelentettek döntő fordulatot. Ilyen szellemiség nélkül minden hivatalos szervezeti forma értéktelen lett volna. Nyugat- Európában főleg a háborútól leginkább sújtott Németország, Franciaország és Hollandia lettek a gondolat hordozói. Indítást adott a konkrét ökumenikus cselekvésre az a tény is, hogy a Németországba áttelepített családok révén megbomlott az addig színtiszta katolikus vagy protestáns falvak vallási egysége. Az egyházak a szolidaritás jegyében egymás rendelkezésére bocsátották templomaikat. Közvetlenül a háború befejeztével, 1945 őszén, Stuttgartban jöttek össze az ökumenizmus élharcosai. A német protestáns lelkészek, akik közül név- szerint is ki kell emelni Barth, Lilje, Niemöller és Asmussen személyét, ez alkalommal igazi „papi“ tettet hajtottak végre: bűnvallomást tettek a németség által elkövetett bűnökért, — a többi országok kiküldöttei pedig „feloldozást“ adtak. A stuttgarti kiküldöttek egyúttal állapodtak abban, hogy meg fogják alakítani az ökumenizmus hivatalos világszervezetét, az „Egyházak Világtanácsát“. A keleti egyházak és az ökumenizmus Mielőtt az ökumenikus mozgalom utolsó három évtizedét áttekintenék, vissza kell még pillantanunk a keleti egyházakra, amelyek mind a katolikus, mind a protestáns egyházaktól eltérő úton közelítettek az együttműködés mai állapota felé. A katolikus egyház viszonya a keletiekhez egészen másképp alakult, mint a protestánsokhoz. Annak ellenére, hogy a reformáció egyházai tanításukban, egyházszervezetükben és jogi formájukban sokkal távolabb szakadtak el, mint a keletiek, — a hozzájuk fűződő kapcsolat sohasem szünetelt teljesen. Hiszen az európai egyházak közti határvonal nemcsak nem igen ismert országhatárokat, de ez a „határ“ nem egyszer egy város, egy község, sőt gyakran egyetlen család tagjai közt húzódott. Lehetetlen volt a különbségek fölött szemet hunyni: akár ellenségesen, akár békülékenyen álltak egymással szemben. Ezzel szemben a keleti egyházakkal a kapcsolat szinte teljesen szünetelt. Földrajzilag olyan területről volt szó (Oroszország, Közel-Kelet és még távolabbi földek, mint Abesszínia vagy India), amellyel a nyugati világ a korábbi évszázadok során igen gyér összeköttetést tartott fenn. A régi keleti egy47
