Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Boór János: Hivő egyház, tanító egyház (a laikus szemével)

ben. Itt most csak a 2. főcímben megfogalmazott speciális szempontot szeretném Kuhn nyomán kidolgozni.

Popper szerint a tudományos fejlődésben a logikai okoskodás és a tapasztalás játssza a főszerepet, csupán új elméletek születésénél bábáskodik az egyéni intuíció és a szellemtörténeti hagyomány. Popper hangsúlyozza, hogy a tudományos elméletek sohasem vezethetők le logikailag a tapasztalatból, mert annál sokkal általánosabbak, tartalmasabbak és pontosabbak. De a tudományos elméleteket alá lehet vetni a tapasztalat próbájának, mert az egyedi tapasztalat segítségével elvben megcáfolhatok.

Kuhn tudománytörténeti esetvizsgálatai szerint — ezekre ebben a rövid tanulmányban sajnos nem térhetünk ki — az egzakt természettudományos elméletek fejlődésében szerényebb szerepe van a racionális-logikai gondolkodásnak és a tapasztalatnak. Döntően belefolynak azonban az irracionális és szubjektív tényezők, történeti, pszichológiai és társadalmi valóságok. Kuhnnak már a nyelvezete is alátámasztja Vasadi Péternek egyik kitűnő cikkben kifejtett alapgondolatát: „a hitben vannak tudáselemek, a tudásban vannak hitelemek“ (Új Ember, 1977. márc. 20). Anélkül, hogy végleg fel akarnánk oldani a tudomány tudományos jellegét, Kuhn nyomán érzékeltetjük „emberibb“, következésképpen keresztényibb vonásait.

Hit és megtérés a tudománytörténetben

Kuhn a tudományok fejlődésében két szakaszt fedezett fel: a hosszabb ideig tartó normális kutatás szakaszát és a viszonylag rövidebb ideig tartó forradalmi változások vagy válságok idejét. A normális — néha szakbarbárnak vagy dogmatikusnak is minősíthető — kutatás bizonyos tudományos eredményeken alapul, amelyek a szakma törvényeit, elméletét, alkalmazásait, eszközeit, hallgatólagos és kifejezett szabályait, megoldandó problémáit tartalmazzák. Ezt nevezi Kuhn paradigmának vagyis mintaképnek, ill. kutatási modellnek. Normális körülmények között a tudósok közössége vakon hisz ebben a paradigmában, és reménykedik problémamegoldó erejében. A normális szakaszban a kutatók nem cáfolnak és dolgoznak ki új elméleteket, hanem a már elfogadott és meg nem kérdőjelezett paradigma alapján igyekeznek a szakterületen felvetődő rejtélyeket megfejteni.

Ha ez egyes esetekben (logikai szempontból már egyetlen egy ellentmondó kísérlet is megcáfolja az elméletet) nem sikerül nekik, akkor nem az elméletet adják fel, hanem pályát kényszerülnek változtatni. De ha aztán egyre többször más jön ki a kutatómunka során, mint aminek ki kellene jönnie — írja Kuhn majdnem szószerint —, akkor a tudósok lassan elvesztik az érvényes paradigmába vetett hitüket. Befejeződik a tudományos kutatás normális szakasza, megkezdődik a rendkívüli és forradalmi szakasz.

A tudósok elkezdenek alternatívákon elmélkedni, a tudományág alapvető és filozófiai kérdéseit vitatják, míg valakinek a fejében megmagyarázhatatlan módon fel nem csillannak az új paradigma körvonalai. Az egymással ver28