Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Hivő egyház, tanító egyház - római szemmel

minden katolikus elismeri az igazságát. Milyen csodálatos jótétménye volt a gondviselésnek, mikor Szent Kelemen bazilikájában a görög származású pápa és az afrikai túlzásoktól ösztönszerűen idegenkedő római papság nem Pelágius híveinek érvelését, hanem az emberileg tőlük olyan távol álló Szent Ágoston tanítását fogadta el! Milyen meglepő szerencse volt, hogy a pápák úgy húzták-halasztották a frank nemzeti zsinatok tanításának elfogadását, ami a keleti egyházban kialakult teológiával még merevebb és kiengesztel- hetetlenebb módon állította volna szembe a nyugati egyházat! A zarándok megáll a Vatikán egy barokk termében, elgondolja, hogy itt ülésezett a bíboros! bizottság, amelynek minden tagja mélységesen tisztelte Szent Ágostont, de mégis ellenszegült annak az eszmeáramlatnak, ami Szent Ágoston egy- egy elszigetelt tézisét egyoldalúan abszolutizálta; csoda-e, ha zarándokunknak a Mózeshez intézett felhívás csendül meg a képzeletében: „vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld“ (Kiv 3,5)? Elvezetik őt az épület elé, amelyben Galileit elítélték, és álmélkodva fontolgatja, milyen büszke volna minden emberi törvényszék, ha csaknem három évszázadot kellene átvándorolnia a gondolatnak, hogy egy téves ítélet emlékét ássa ki az idők porából . . . Elnézi, hogy a világ minden tájáról ide áramló zarándokok között épp úgy vannak tanult emberek, mint egyszerű nénikék; és ebben a távlatban óriásira nő az utolsó évszázad pápáinak az emléke, akiknek megvolt hozzá a bátorságuk, hogy kimondják: nem egyeztethető össze a hittel nem egy tudományos elmélet, amely az ő idejükben sziklaszilárdnak látszott, ma viszont csak egy-egy szakkutató foglalkozik vele. Ma senki se tekinti magát Hermes, Günther, vagy akár Loisy tanítványának; de IX. Pius és X. Pius nélkül ezrek követték volna elméleteiket, és ma még mélyebb volna a szakadék a hit tudományos értelmezése és a közösség élő hite között.

*

Aki egy szempontból nézi a sokrétű valóságot, az könnyen egyoldalúvá válhatik. A „római szemszög“ is ki van téve ennek a veszélynek.

Ami fejlődik, azonos marad önmagával, de bizonyos szempontból változik. Azonosság nélkül nincs fejlődés, az egyik dolog helyébe egy másik lép. De az sem „fejlődik“, ami változatlan marad, vagy ami nem önként fejti ki rejtett lehetőségeit, hanem csak „változást szenved“, tehát passzív módon „módosul“.

A mennyek országa azonos marad: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké“ (Zsid 13,8). Mindnyájunkat, akármilyen időben élünk, ugyanazzal a Lélekkel itat át (vö. 1Kor 12,13). Minden időkben egy a hitünk, „amely egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek“ (Jud 3). De változik is a földre szállt mennyek országa. A hit tartalmát a különböző koroknak megfelelő gondolatformákban, a különböző korok problémáinak megoldásaképpen gondoljuk és fejezzük ki; a szeretetet az egyének és a közösségek változó körülményeinek megfelelő módon éljük. A hit őrzésében, élésé24