Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Hivő egyház, tanító egyház - római szemmel

Ez a tapasztalat arra viszi az embert, hogy idegenkedve hallgassa a túlságosan magabízó, gyors és végleges ítéleteket. Tegyük fel, hogy egy hivő katolikus az újságban olvassa, hogy a pápa nem tartja lehetőnek a nők pappá szentelését és félretolva az újságot (az illető okirat olvasása, tanulmányozása, érvei fontolgatása nélkül) felkiált: „Micsoda tragikus tévedés! Nem tudom, sírjaik-e vagy nevessek?“ Római szemmel nézve, az újságolvasó hivő a sírás és nevetés előtt helyesen tenné, ha újra átgondolná a kérdést. Minden oka megvolna arra, hogy elejétől fogva igen valószínűnek tartsa, sőt gyakorlatilag biztos legyen abban, hogy a pápának igaza van, legalább is abban, hogy a mai körülmények között az egyháznak nem volna javára, ha nőket pappá szentelnének. Ez a „gyakorlati biztonság" olyan lelkiállapot, mint amivel valaki egy jó vendéglőben várja a megrendelt ételt, és feltételezi, hogy ehető dolgokat adnak majd neki (bár természetesen mindig lehetséges a kivétel), vagy amivel az utas feltételezi, hogy a repülőgépe ott fog leszáll- ni, ahová a jegyét vette (bár előfordult már, hogy egy légi kalóz letérítette útjáról a pilótát).

A feltevés, hogy a tanító egyház által megjelölt állásfoglalás helyes, nem kizárólag értelmi meggyőződés eredménye. Elsősorban vallásos élményről van szó. A hivő keresztény szeretne az Úr Jézus közelében élni. „Mester, hol lakói?" — kérdezték Jézust János tanítványai (Jn 1,38). „Követlek, bárhová mész is“, mondotta neki egy hallgatója (Lk 9,57). „Uram, kihez mennénk? Tied az örök életet adó tanítás", döntött Péter, mikor az élet kenyeréről szóló beszéd hallatára nem egy tanítványa elhagyta Jézust (Jn 6,68). Aki ismeri Krisztust, mellette akar maradni, és az ő szava fényében akar élni. Krisztus mennybemenetele óta úgy maradhat az ember Krisztus tanítványa, hogy azokra hallgat, akiket ö küldött, hogy bennük visszhangozzanak az ő igéi (vö. Lk 10,16).

A római hagyomány erősen kihangsúlyozza a biztonságot, hogy az apostoli testület fejével való egység az élő Krisztussal való egység csírája és megnyilvánulása: más szóval, a pápával való egységünk „szentsége“, oka és jele az üdvözítő Krisztussal való egységünknek. Az egyházi közösség élménye sokrétű jelenség. Felöleli az egység akarását, de azt is, hogy az egység felé táruló ember elfogadja az egység feltételeit és követelményeit, elsősorban az eukarisztikus misztériumban való részvételt, de az intézményes keretet és a közösség fejének igehirdetését is. Igyekszem a pápa tanítása szerint gondolkozni, mert ez az igyekezetem az élő üdvözítővel köt össze.

Bár a pápával való egyetértést elsősorban nem azért keresem, hogy ismeretekre tegyek szert, hanem hogy ebben az egyetértésben Krisztussal való egységem mélyüljön el, mégis cseppet sem ésszerűtlen dolog, hogy a tanító egyházra hallgatok. A hitem azt mondja, hogy az üdvözítő pásztora és tanítója az egyháznak, és biztosít arról, hogy hű az Isten, és nem vezet tévedés felé. Az élő Krisztus a tanító egyház szerveire árasztja lelkét, hogy

22