Szolgálat 33. (1977)
Eszmék és események - Eleven vállfa (Békési István)
és csakúgy a többi szentség kiszolgáltatásánál. Még a szószéken is. Amikor a megváltó Igéről beszél, vagy a megváltás kincseit osztja szét, mindig ott a stóla. A vállán, az élő, fájó emberi vállon, ezen az eleven vállfán vitte fel az Úr Jézus az átok terhét: a keresztet — bűneink tették olyan súlyossá — a Golgotára (vő. Gál 3,13), és így halt meg értünk. Jó az mindig és igen hasznos, ha szimbolikus, mély jelentésű, magukon túlmutató jeleknél, tetteknél visszamegyünk a forráshoz. Ha a jelből visszakeresünk arra, amit jelez. Mert ugyan ki érezte tehernek azt a könnyű kis stólát? A miseruha — régi nehéz, díszes brokát kazula — még csak nehéz volt néha. Nyári misén meg is izzadtunk alatta. Vagy egy-egy nehéz, ékköves nagy palást alatt az úrnapi körmeneten. De hogy a stóla az „igát" és a „terhet" juttassa eszünkbe? Hiszen csak azt érezzük, hogy — könnyű ... Az ószövetség beszél a főpap efodjáról. „Az efodot készítsék aranyból, vörös és kék bíborból ... Két összefűzött vállpántból álljon, s a két végén legyen összekötve ... Vágy továbbá két karneolkövet, vésd bele Izrael fiainak nevét... Azután illeszd a két követ az efod vállpántjába, mint Izrael fiaira emlékeztető köveket. Áron viselje a vállán a nevüket emlékeztetőül az Úr előtt" (Kiv 28,6-12). Hasonlóan készítették el a melltáskát, tizenkét drágakővel, mindegyikbe bele volt vésve a 12 törzs egyikének neve, és ezt hozzákötötték az efodhoz. „Minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket“ — olvassuk a Zsidókhoz írt levélben (5,1). Ez a képviselet munka, teher és fáradságos szolgálat. Az emberek terhét, gondját, búját-baját kell képviselni az Isten előtt. Legnagyobb terhüket, a bűnt is, amelyre külső látszatra azért olyan könnyű és egyszerű a megbocsátás, mert valaki saját vállán hordozta ezt a terhet értünk ... A vállán hordozta a főpap a tizenkét törzs nevét. A vállán, ahol a földműves a kapáját, ásóját, kaszáját hordja. Vállon emelik a munkások a gerendákat, a zsákot oda tesszük fel a zsákoló vállára. A katona ott hordozza a fegyverét, a teherhordó a csomagot, a mosóasszony ott vitte a kosarat a ruhával a padlásra. A kisgyerek vállára akasztott kis tarisznyával indult iskolába. Ott van a hátizsák, a bornyú, a kenyereszsák szíja is átvetve. A váll, az emberi váll: eleven vállfa, teherhordó. Szíve fölött hordta a főpap a tizenkét törzs nevét. Ott lakik a szeretet és az aggodalom. Ott a féltő kín és a szánalom. Az dobog azért, akit szeretünk. Az fáj érte, miatta, utána ... „Szívemen hordom én a te hazatérted.“ (Arany.) A soha vissza nem térő emlékét. Azért kapjuk a szívet, hogy szeressen és fájjon. Szeretett és fájt az ö Szíve is. És a megtett úttól fáradtan leült a kúthoz (Jn 4,6). Megfáradt a teste, mert nagy utakat tett meg, és ahol csak megfordult, jót tett (Csel 10,38). Fájt, sajgott a szíve, mert „szánta a sereget" (Mt 14,14). És leroskadt a kereszt alatt, úgy fájt a válla. A jó Pásztor kereste a bárányait, és ment utánuk, ment értük, fel a Golgotára ... 72
