Szolgálat 32. (1976)

Az egyház szava - VI. Pál az Egyház helyzetéről a máj. 24-i konzisztóriumon

mi szélsőségnek — megnyilvánulásaiban olykor gyógyíthatatlan — hangsúlyozása. A szembenálló csoportok éretlen 'ingatagságát vagy makacs megátal- kodottságát mutatja; szomorú süketségre vezet a Zsinat nagyszerű tanítása iránt, amely immár több mint tíz éve egészséges egyensúlyra buzdított és intett, hogy a nekihevült lelkek kiengesztelődjenek.

a) Egyrészt ott vannak azok, akik a legnagyobb hűséget hangoztatják az Egyház és a tanítóhivatal iiránt, de elutasítják a Zsinat elveit, következésképpen alkalmazásukat és a reformokat is, valamint lassú megvalósításukat, amelyen az Apostoli Szentszék és — vezetésünk alatt — a püspöki karok dolgoznak Krisztustól eredő tekintélyükkel. A hagyomány ürügyén kétségbe vonják az Egyház tekintélyét, de a hagyománynak csak szavakkal és külső- ségesen engedelmeskednek. Elvonják a híveket a Péter széke és törvényes püspökeik iránti engedelmességtől. Elutasítják a mai tekintélyt a tegnapi kedvéért. És ez annyival súlyosabb és keservesebb, mert a szóban forgó ellenállást nem csupán néhány pap védelmezi, hanem egy püspök vezeti és irányítja, ti. Marcel Lefebvre, akit mi mindennek ellenére mindig tiszteletben tartunk.

Égő lelki fájdalommal vesszük tudomásul mindezt. Hisz ki ne látná, hogy az ilyen cselekvésben — bármi legyen is az említett személyek célja — már érlelődik a szándék, hogy elszakadjanak az engedelmességtől és a Péter utódával való közösségtől, vagyis az Egyház közösségén kívül kerüljenek?

Fájdalom! ez a természetes következménye, annak, ha valaki azt állítja: inkább el kell utasítani az engedelmességet, mint engedelmeskedni, Urügyü! azt hozzák fel, hogy épen kell megőrizniök hitüket, és a maguk módján a katolikus Egyház megvédésén kell dolgozniok, de a valóságban, éppen ellenkezőleg, megtagadják iránta az igazi engedelmességet. És ezt még nyíltan hangoztatják! Habozás nélkül állítják, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem kötelező erejű; hogy a katolikus hitet a Zsinat utáni új törvények és szabályok is veszélyeztetik; hogy kötelesek megtagadni az engedelmességet bizonyos hagyományok megőrzése érdekében. Miféle hagyományok ezek? Ezeknek az embereknek a joga lenne-e, hogy megállapítsák, mit kell hitszabálynak tartani a számtalan hagyomány közül, nem pedig a római pápáé, a püspöki kollégiumé, az egyetemes zsinaté? Amint látjátok, Tisztelendő Testvéreink, az ilyen eljárás kétségbe vonja azt az isteni akaratot, amely Pétert és törvényes utódait állította az Egyház élére, hogy megerősítse testvéreit a hitben és legeltesse az egész nyájat, s őt tette a hitletétemény kezesévé és őrévé.

De különösen súlyosan esik iatba, hogy oda viszik be a megoszlást, ahol „Krisztus szeretete gyűjtött egybe minket“, ti. a liturgiába és az eucharisztikus áldozatba, megtagadva az engedelmességet a liturgikus szabályok iránt. Pedig mi magának a hagyománynak a nevében követeljük minden gyermekünktől és minden katolikus közösségtől, hogy méltósággal és buzgó áhítattal ünnepeljék a megújított liturgia szertartásait. Az új miserend használata

51