Szolgálat 32. (1976)

„Az Úrban való öröm az erősségtek“ (Neh 8,10)

öröme megsokszorozódik. Az öröm mindig termékeny és megosztásra tör.

És itt ütközünk a legkényesebb akadályba. Az örömben, szeretetben kitáguló szív átöleli a világot. És a világon annyi a sötétség, nyomorúság, szenvedés, hogy önkéntelenül is azt gondoljuk: nem kell-e szégyellnünk az örömünket? Nem kell-e inkább sírnunk a sírókkal? Éppen manapság sokszor halljuk, hogy a keresztényekben nincs elég együttérzés. Mi itt a megoldás? Természetes, hogy a keresztény meleg szívvel vesz részt kora és embertársai minden bajában, az emberré lett Isten példájára. De — ugyancsak Jézus példájára — azért nem veszíti el belső egyensúlyát és derűjét. Kitől várjanak a sírók vigasztalást, a szomorkodók örömet, ha nem mitőlünk?

Karácsonyi számunk e gondolatok jegyében próbál hozzájárulni az Űr Jézus nagy óhajához: „hogy az én örömöm tibennetek legyen, és a ti örömetek teljes legyen“ (Jn 15,11). Csőgl János és Alszeghy Zoltán látszólag ellentétes oldalról indulva ugyanarra az eredményre jut: örömünk az „úton levés“ öröme, és még szomorúságunk is „anyaga“ lehet. A zsoltárfordító Farkasfalvy Dénes a zsoltárokban mutatja meg az öröm felszökő forrásait. Pius-Aimone Reggio domonkos atya Szent Tamás alapján világítja meg az öröm és az isteni erények viszonyát. Béky Gellert kis elmélkedése a fiatalságról szól: a boldog Isten és az örvendező lelkű ember örök ifjúságáról. Oláh Miklós „az örömmel eljegyzett papi szóig ólat“-r ól ír. Bizonyára külön öröm olvasóinknak Edith Stein (l. Szolgálat 19) Szent Erzsébet-életrajza. — Témánk ere tovább gyűrűzik a szám további részében is. A Szentatyának erről szóló körlevele (örömünkre) már megjelent az 1976-os magyar Teológiai Évkönyvben. De olvashatunk az egyházatyáknak és a szenteknek az örömről szóló megnyilatkozásaiból; megízleljük Rákóczival karácsony örömét, halljuk Teréz anya szavait és Denise Legrix hitvallását, megemlékezünk Assisi ujjongó Szentjéről, — míg végül utolsó rovatunk beletorkollik a szentek egyességének örömébe.

Amikor a süket Beethoven élete végén megalkotta az öröm páratlan remekét, a IX. szimfóniának Schiller szövegére írt nagy örömódáját, zsenihez illően tudta visszaadni benne az öröm lényegét. „Magasan a csillagsátor felett egy szerető Atya lakik“ — zengi éterien a kar; ezért lesz „testvér minden ember“, ahol az öröm szelíd szárnya átsuhan. Igen: aki megsejti a szerető Atyát és kinyújtja kezét testvérei felé, az bízhat benne, hogy mindig, még sötét órákban is világít neki ez az „édes égi szikra“, amely nélkül nem élhetünk. Reméljük, hogy ezzel a néhány oldallal mi is „örömötök segítői“ (2Kor 1,23) lehettünk, hogy több legyen a világosság a világban. Egyetlen örömben égő lélek gyertyafénye is elűzi a homályt köröskörül. *

4