Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Edith Stein: Életalakítás Szent Erzsébet szellemében

kadás nélkül nincs tökéletesség. És célja iránti buzgóságában odáig ragadtatta magát, hogy parancsai meg-megújuló áthágásakor testi fenyítést is alkalmazott. Erzsébet lelke legmélyén bizonyára egyetértett vele. Nemcsak az a türelem és szelídség mutatja ezt, amellyel ezeket a kemény megalázásokat elviselte. Ha nincs meggyőződve az engedelmesség jelentőségéről, bizonyára nem engedett volna egy olyan lényeges pontban, amilyen az óhajtott életformáról való lemondás volt. Isten helyettesét látta a vezetőben, akit kapott, nem maga választott. Szava csalhatatlanabbul adta tudtára Isten akaratát, mint saját szívének vonzása. Már pedig végső soron csakis erről van szó: Isten akarata szerint alakítani életünket. Ezért mind a ketten kíméletlen küzdelmet folytatnak a természetes hajlamok ellen. Egyszer maga Erzsébet jár elől, mesterének teljes méltánylásával, mint pl. a Marburgba költözéskor, a gyermekeitől való elváláskor. Máskor Konrád parancsol, és Erzsébet engedelmesen aláveti magát: amikor elveszi tőle ifjúságától kedves társnőit, és nehezen elviselhető lakótársakat ad a helyükbe; amikor mindjobban megszorítja és végül egészen eltiltja azt az örömét, hogy személyesen osszon alamizsnát. Csak egyetlen pontban nem adta meg magát teljesen: kórházi szolgálata mellett saját kis házikójában még egy különösen visszataszító bajban szenvedő beteg gyereket tartott és saját maga ápolt. Maga Konrád mester számolt be IX. Gergely pápának arról, hogy egy rühes fiú még a halálos ágyánál is ott ült. A pápa kötötte szívére az őrgróf halála után az özvegyéről való gondoskodást, Erzsébet halála után pedig Konrád mester azonnal buzgón szorgalmazni kezdte szentté avatását a pápánál.

így mintha felemás képet kapnánk a szentről és életútjáról: egyik oldalon viharos temperamentum, amely természetes lendülettel követi forró, szeretettel teli szíve sugallatait, sem saját meggondolás, sem mások tiltakozása nem akadályozza — a másikon teljes erővel beavatkozó, nekifekvő akarat, amely állandóan saját természetének megfékezésén fárad, és szilárd elvek szerint, tudatos ellentétben a szív hajlamaival, egy előtte lebegő kívülről átvett formába kényszeríti az életet.

De van egy pont, amelyből kiindulva az ellentétek felfoghatók, és végül összhangba olvadnak. Csak ez az összhang teljesíti be igazán a természetesség utáni vágyat. A „romlatlan emberi természet“ melletti hitvallásban ott él a hit, hogy van az emberben egy alakító erő, amely belülről hat, külső nyomás és vonzás nem zavarja, s így teszi harmonikus, tökéletes építménnyé az embert és életét. De a tapasztalat nem erősíti meg ezt a szép hitet. Igen, ott rejlik bensőnkben a forma, de burjánzó szövedékbe gabalyod- va, ami akadályozza tiszta kisugárzását. Aki ráhagyja magát természetére, az majd ide, majd amoda sodródik, nem jut el a tiszta kialakulásig. A formát- lanság pedig nem természetesség. Aki viszont fegyelerrl alá veszi természetét, burjánzó ösztöneit nyesegeti és olyan formát akar adni nekik, mint

48