Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az öröm témája a zsoltárokban

megmenti életedet a mélységből, megkoronáz kegyelme és jósága.

Akinek szépségét örökre látod,

mikor, mint sasmadár, megújul ifjúságod“ (103,3—5).

Az utolsó két sor alighanem utalás az ókor ismert meséjére a „poraiból feléledő főniksz“-ről, amely itt mint sas szerepel. (A fordításban szándékosan a „sasmadár“ kifejezést használtuk, hogy a sor népmesei-mítoszi hangulatát ezáltal fokozzuk.) Vajon a kép a végső feltámadásra utal? Mindenesetre az Isten életet újító és fiatalító erejéről beszél.

3) Az isteni irgalom mint az öröm forrása

Az imádságos ember örömét nem saját erkölcsi ereje vagy feddhetetlen múltja adja, hanem az a tudat, hogy Isten határtalan szeretetében részesül. A zsoltárokban ugyan nem egyszer olvasunk olyan sorokat, amelyek a szerző ártatlanságára hivatkoznak (v. ö. 17,2; 26,3.11-12; 101,3-8; 138,20-23), de az ezekben kifejeződő tudat és érzés csak kérő, sőt követelőző imához, nem boldog dicsérethez vagy hálaadáshoz vezet. A zsoltáros akkor pillant meg valamit Isten fénysugaraiból, amikor nem a maga vélt vagy valós kiválóságát vizsgálja, hanem személyesen megtapasztalja Isten felemelő, átalakító és hűséges szeretetét. A 32. zsoltár (a „Bűnbocsánat éneke“) az imádkozó embert biztos kézzel vezeti a bűnösség és értéktelenség tudatától az öröm ujjongó énekéig. A költemény eleje bűnvallomás:

„Olyan lettem, mint rossz cserépdarab, a csontjaim szétmállanak, napomat jajgatás töltötte be.

Mert, Magasságos, éjjel-nappal kezednek súlya rámnehezedett és, Mindenható, tönkretett akár a nyár heve.

Én megvallottam bűnömet ..." (3—5.v.)

A vers vége azonban az Isten megbocsátó szeretetéből veszi ihletét:

„De kik az Űrban bizakodnak, szeretetével átöleli őket. örüljetek az Orbán igazak, vigadjatok, kiáltsatok örömben, tiszta szívek!" (11. v.)

Ügy is mondhatjuk, hogy a zsoltárok örömének forrása legtöbbször az az isteni tulajdonság, amit az Ószövetség nyelve a „hesed“ szóval fejez ki, és magyarul jóságnak, irgalomnak, szeretetnek, sőt talán szerelemnek kell fordítanunk, mert egyszerre féltő és féltékeny, igényesen követelő és gondoskodó, megbocsátó és szenvedélyes szeretetet fejez ki. Sokszor az „’emet" főnévvel párosul, amit a Vulgata rendszerint „veritas“-nak, a Neovulgata azonban inkább „fidelitas“-nak fordít. Modern szerzők a szópárban szívesen látnak u. n. „hendiadys“-t (két mellérendelt főnévvel kifejezett, de egy való18