Szolgálat 32. (1976)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A szomorúság dicsérete
megosztott voltát. Rendesen az üdvös szomorúság útján. Mert ha elveszítjük azt, amit szeretünk, vagy ha tapasztaljuk, hogy az, amink van, nem elégíti ki sóvárgásunkat, alkalmassá válunk arra, hogy felfigyeljünk az Isten ígéreteire . . . A Szentírás újra és újra hangsúlyozza az üdvösség történetében a szorongó válság, a szomorúság szerepét. Az egyiptomi rabság, a pusztában való vándorlás, a szomszédos népek elnyomása, a babiloni száműzés mindmegannyi szimbóluma a megtérésre serkentő, az örök boldogság felé irányító szomorúságnak. Izsák, Sámson, Sámuel, Keresztelő János születését meddő várakozás szomorúsága készítette elő, hogy ezeken a példákon is tanítson bennünket az Úr, hogy az élet tőle ered, hogy akkor éltet bennünket, ha vággyal-reménnyel tárulunk elébe, és akkor fordulunk igazán az Isten felé, amikor tapasztaljuk, hogy magunk nem tudunk segíteni magunkon. Isten azért hagyja meg fiai életében a szomorúság fulánkját, hogy az új és új megtérésre serkentse őket. A mi mennyei Atyánk úgy van velünk, mint Szent Pál volt tanítványaival: akárhogy akarta, hogy örüljenek, mindig örüljenek, mégis öröme telt abban, hogy megszomorította őket. Nem abban tellett kedve, hogy szomorkodtak, hanem abban, hogy az Isten szíve szerint való szomorúság el nem múló boldogság felé ösztökélte őket (2Kor 7,8-11). Hogy hogyan fakad a szomorúságból üdvösség, azt a keresztény hitérzék legvilágosabban a szentek életében mutatja be. Azt lehetne mondani, változ- hatatlan állandója a szentek életének, hogy az Isten választottja működésének döntő fordulója előtt át kell, hogy gázoljon a szomorúság sötét vizein. Szent Benedek elhagyja a monostort, amelynek apátja, mert a szerzetesei az életére törtek . . . Szent Ferenc a perugiaiak börtönében látja füstbe menüi a lovagi élet reményét . . . Szent Domonkos tehetetlenül áll a délfranciaországi nép közt terjedő fantasztikus eretnekségek sikere előtt . . . Szent Ignác hosszú lábadozása alatt csüggedten állapítja meg, hogy derékba tört a pályája ... Charles de Foucauld leverten hagyja el a trappista kolostort és tanácstalan vándorlásra indul . . . Ezeknek a nagy alapítóknak a példája nyomán ezer és ezer jóakaratú keresztény talált magyarázatot a maga sorsára. Isten szomorúsággal készíti elő választottjait szava hallására. Ahogy az édesanya, aki fontos dolgot akar mondani játékba merült kisfiának, kiveszi a kezéből a játékot, hogy rá figyeljen a gyerek, Isten az egészséget, a sikert, a vagyont, az élettársat veszi ki az ember kezéből. Az űr betöltésére keresni kezd a szomorkodó ember, és a kegyelem fényében nemegyszer megtalálja a szántóföldön elrejtett kincset, az Isten országát, és aztán örömében elmegy és még azt is eladja, amije megmaradt, hogy megvegye a szántóföldet . . . Nem volna azonban helyes, ha a szomorúságot csak a megtérés előcsarnokának tartanánk, amin csak átmegy az ember, és tüstént el is felejti. 10
