Szolgálat 30. (1976)

Tanulmányok - Puskely Mária: Ann Elisabeth Seton

egymásért és együtt is: „Istenem, ments meg, segíts!“ Mindketten kemény küzdelmet vívnak: Antonióra felesége és gyermekei várnak, Elisabethre gyermekei és még Valaki Más ... A hajóút utolsó hete már békésebb. Elül a vihar, Antonio folytatja a vallásoktatást. Együtt imádkoznak, böjtölnek. Elisabeth a szentek életét olvassa.

1804. jún.4-én fut be a hajó New York kikötőjébe. A négy gyerek jól van, ellenben Rebecca súlyos beteg. Az özvegy megalázó helyzetbe kerül, nincs semmi jövedelme, kénytelen rokonai segítségére támaszkodni. Antonio üzleti körútra indul az Egyesült Államokban. Várják egymás leveleit, megértik egymás magányát. De most már óvatosak, mert ismerik az emberi természet gyengeségét. „Most az szeretném kiáltani: Antonio, Antonio, Antonio! — de egy kicsit gondolkodva ezt kiáltom: Jézus, Jézus, Jézus! Jonatás is úgy szerette Dávidot, mint saját lelkét, és ha én testvére volnék, Antonio, egy órára sem hagynám el soha. De inkább megpróbálok szívem egész szereteté- vel Isten felé fordulni, mert tudom, hogy égő reményem teljesedni fog.“ „Mennyit kérem a Szentlelket, hogy ne hagyja el, hogy inkább drága angyala csípje meg (a szót aláhúzza), amikor elérkezik az ima órája, mintsem hogy elhanyagolja azt.“ Amabiliának pedig arról ír, mennyire vágyódik a valóságos jelenlét hitére!

Meghal Rebecca Seton, „lelke nővére“, a livornói napló címzettje. Henry Hobart megsejti, milyen átalakuláson megy át Elisabeth; könyveket küld neki, lelkére beszél. Ugyanis már az a hír járja, hogy Mrs. Seton át akar térni a római hitre. Nagy a felháborodás, nemcsak régi barátai fordulnak el tőle, hanem a család több tagja is. Elisabethnek talán élete legkeservesebb viharát kell átélnie. Lelke egészen bénult, vaksötétbe kerül, egy lépést sem tud tenni előre. Lefogy, állandóan sír, először érez fájdalmat a mellkasában. Nemcsak ő beteg, hanem a gyerekek is. Éjjel-nappal mellettük van, de már alig van jártányi ereje.

1805. febr.27-én, hamvazószerdán bemegy egy katolikus templomba, a ta- bernákulum elé térdel, és ezt mondja: „Itt vagyok, Istenem, add, hogy itt megpihenjek.“ Március 14-én teszi le a hitvallást — „szívemmel ránevettem üdvözítőmre!“ —, elvégzi első gyónását, és márc. 25-én, az angyali üdvözlet ünnepén járul először a szentáldozáshoz. Ujjongó levelet ír itáliai barátainak: „Amabilia, Isten az enyém, és én Istené vagyok! Magamhoz vettem őt! Előző este féltem, hogy nem készültem fel jól, de aztán isteni jóságára bíztam magam. Életem végéig nem fogom elfeledni, hogy vártam egész éjjel a hajnalra. Félő szívem siettetett az indulásra. Milyen hosszú volt az út a városban; de minden lépéssel közelebb kerültem a tabernákulumhoz és ahhoz a pillanathoz, amikor Ő belép szegény kis házamba. S amikor belépett, ez volt első gondolatom: Az Úr fölkelt, szóródjanak szét ellenségei! Megszabadítom jött és Védelmezőm, aki erőm és üdvözítőm most és az örök életben."

54