Szolgálat 30. (1976)
Halottaink - Maráz Lajos (Jóbarátai)
Harmincegy éves korában, 1923.nov.23-án lépett Szent Ferenc rendjébe, a ka- pisztránus provinciába, ünnepélyes fogadalmat tett 1927.dec.3-án. Mindössze három rendházban működött: 1925-től egy-egy évet töltött Pécsett és Dunaföldváron, 1927- tői pedig Szolnokon volt szakács, ebédlős és alamizsnagyűjtő, ügyes szakács volt, és a rendházban, a városban és a környéken is közkedvelt szerzetes, mert jól tudott bánni az emberekkel, és mindenki megérezte, milyen békés, kedves lélek. 1950- ben Jánoshidára került, majd Jászberénybe, ahol a Szociális Otthonban dolgozott. Utolsó éveit 1959 tavaszától Pannonhalmán töltötte. Mintha csak róla írták volna meg a 131. zsoltárt: Uram, nem gőgös a szivem, nem nagyralátó a szemem. Nagy dolgokat sose kerestem, Csodán, mely meghalad, nem jár eszem. Lecsititottam lelkem, elnyugtattam, s mint anyja karján csecsemője, Vele a lelkem úgy van. Mindnyájan tanúsíthatjuk, hogy Konrád testvér ilyen volt, ha figyeltünk rá, — mert különben nem is igen lehetett észrevenni. Valóban nem csinált nagy gondot semmiből sem, mert akármi történt vele és körülötte, annak gondját továbbadta az ő jó Anyjának: „Majd a Szűzanya elintézi ..." „Hát ahogy majd a Szűzanya akarja“ — mondogatta. Micsoda kincs lehetett egy ilyen ember a szolnoki rendházban, amikor a háború alatt egymásután érték a bombatámadások a várost! A köznapok nehézségeit, majd nagyobb testi-lelki szenvedéseit, műtétjét, kórházi tartózkodásait jellegzetes szelíd legyintésével kísérte, nemkülönben a legnagyobbat: halála ügyét is. „Ha a Szűzanya úgy intézi, még rendbeteszem a tormás- kertet, még gondozom a belső kertet a főmonostorban . . . tartson életben, ha úgy kedves neki . . .* így bízta a Szűzanyára a tisztítótűz ügyét is. Nem mintha kevésbe vette volna a dolgot: sokat olvasott róla, jámborul rettegte. Mégis halála előtt maradék pénzecskéjével nem önmagáért mondatott miséket, hanem a szenvedő lelkekért. „Énértem? Minek? Ha a Szűzanya értem jön, hát akkor eljön, ha nem, hát nem.“ önzetlensége nem tehetetlenség volt, hanem igen nagy tevékenység. Mert ha állt is rá, hogy nem járt az esze erejét meghaladó dolgokon, azért majdnem meghaladta erejét, ahogyan dolgozott mindig, jól, ügyesen és tisztán: söpört, kertészkedett, bevásárolgatott másoknak, törölgette a poharakat. Sokat olvasott, hogy adandó alkalommal — és ezeket sokszor kereste is — mások okulását, lelki épülését szolgálhassa. Egy kicsit dorgált is néha, de még akkor is nagyon szerették a szavát. A lelke békén pihent az imában, de ez az ima tett volt: segítés a szenvedő lelkeken, a bűnösökön, az Egyházon. Rákos betegség vitte el. Úgy látszik, a Szűzanya ezt is: „elintézte" neki, mert van úgy, hogy a rákos folyamat előrehaladott korban nem okoz nagyobb fájdalmat. Mindenesetre a betegség sem haladta meg erőit; nem volt szüksége kábító gyógyszerekre, hogy ha már „lecsitította" a lelkét, ne kelljen panaszkodnia sem, és végig tudatosan élje belső békéjét. Jan. 18-án halt meg, egy vasárnap húsvéti fényében. Legyen továbbra is segítő testvérünk ég felé vivő utunkon! Conf rater MARÁZ LAJOS (1922 — 1975) Ez a nekrológ azzal indult, hogy Maráz atya külföldön élő ismerősei eljuttatták hozzánk utolsó levelét és a temetésről írt beszámolójukat. Hosszú baráti levélből jól megismerszik az ember. Az írás, amely két és fél hónappal halála előtt kelt, tele van örömmel, kiegyensúlyozottsággal és sokoldalú gondoskodással. Maráz atya úgy érzi, egy év után kezd kilábolni súlyos operációjának (kivették a lépét) követ102
