Szolgálat 29. (1976)

Az egyház szava - Newman gondolataiból

— Az Egyház mindig küzdő egyház. Néha nyer, néha veszít, még gyakrabban egyszerre nyer és veszít különböző részeiben. Mi más az egyház- történet, mint a mindig kétes hadiszerencse emléke, bár a csata kimenetele nem kétes? Alig zengünk Te Deumot, máris vissza kell térnünk a Misereré- hez; alig élvezünk békét, már megint üldöznek; alig érünk el valami diadalt, újra botrány szakad ránk. Csakhogy visszaeséseinkkel haladunk; bánatunk a vigasztalásunk; elveszítjük Istvánt, hogy megkapjuk Pált, és Mátyás elfoglalja az áruló Júdás helyét.

(Szentségek:) Néha mintha felvillanna előttünk valami, amit majd valamikor színről színre látunk. Közeledünk — és a kezünk, fejünk, homlokunk vagy ajkunk sötétben is megérzi valami földinél nagyobbnak az érintését. Nem tudjuk, hol vagyunk, de vízben fürösztenek, és egy hang azt mondja, hogy ez vér. Vagy jelet tettek homlokunkra, és az a Kálváriáról beszélt. Vagy egy kéz nyugodott a fejünkön, és semmi kétség: a szögek nyomát viselte, s az övéhez hasonlított, aki egyetlen érintéssel látóvá tette a vakot és feltámasztotta a halottat. Vagy ettünk és ittunk, s bizonyosan nem volt álom, hogy valaki sebzett oldalából táplált bennünket, és teste égi ajándékával megújította természetünket.

(Krisztus keresztje:) Isten megtestesült örök Igéjének halála a mi nagy leckénk: hogyan gondolkodjunk és hogyan beszéljünk e világról. Az ő Keresztje adta meg az igazi értékét mindennek, amit látunk, minden vagyonnak, minden előnynek, minden rangnak, minden méltóságnak, minden gyönyörűségnek; a test kívánságának és a szemek kívánságának és az élet kevélységének . . . Menj a közéletbe, az értelem és tudomány világába; tekints a nyomorúságra, a szegénységre és elhagyottságra, az elnyomásra és fogságra; látogass el oda, ahol az étel nem elég és a lakás egészségtelen . . . Szeretnéd tudni, hogyan vélekedj minderről? Nézz a Keresztre.

(Keresztény élet:) A mélabú nem keresztény vérmérséklet. Nem igazi az a bűnbánat, amelyben nincs szeretet; nem kedves Istennek az az önsanyargatás, amelyet nem édesít hit és vidámság. Napfényben kell élnünk akor is, ha bánkódunk; Isten jelenlétében kell élnünk, nem szabad bezárkóznunk saját szívünkbe, akkor sem, ha múlt bűneinket számláljuk föl.

— A keresztény szívében mély, csendes, rejtett béke él, amelyet nem lát a világ . . . Igazi élete az, amilyen önmagában és Istenével. El tudja viselni magát; még örülni is tud magának, mert Isten benne lakó kegyelmének, az örök Vigasztaló jelenlétének örül. El tudja viselni, sőt kellemesnek találja mindenkor az egyedüllétet: „soha sincs kevésbé egyedül, mint amikor egyedül van.“ Amikor párnájára hajtja fejét éjszakára, túláradó szívvel tudja elismerni Isten színe előtt, hogy semmit sem kíván, hogy „elege van és bővelkedik“, hogy Isten a mindene, és nem hiányzik semmije, amit Isten adhat. Igaz, több hálára, több életszentségre, több mennyországra van szüksége: de annak gondolata, hogy mindebben többre is vihetné, nem ejti zavarba, inkább megörvendezteti.

66